Tag Archives: books

July 2018 update

I’m a bit ashamed that I haven’t sent any updates since last December but as you’ll see I’ve been pretty busy in the past half-year.

Beginning with Lendava in Slovenia. Back in August I was due to give a plenary to language teachers at the Slovenian-Hungarian bilingual secondary school, but I had to cancel it because I’d stepped into a pothole. When I asked my wife if I should see a doctor, she said I needn’t worry, she’d had a similar injury two years earlier. ‘Walk cautiously, you’ll be okay in a couple of weeks.’ Two weeks passed by and it only got worse, so I had my foot x-rayed. It turned out that it was broken, but the doctor said it was too late to put it in cast because the bones had already begun to knit. Hearing what had happened to me, my hosts kindly postponed my presentation till November. By that time, lo and behold, I was more or less fit.

The trip to Lendava was a rare and welcome occasion, because I was asked to give my dinosaur talk in my mother tongue, which even those colleagues whose Hungarian was broken  (oh no, ‘broken’ again!) seemed to enjoy. By the way, Lendava is a lovely town, a few kilometres from the Hungarian border, the only place in Slovenia with a sizeable Hungarian population.

Not long before Christmas I flew to Murcia for a Cambridge Assessment conference. Actually I landed in Alicante on the Eastern coast of Spain. From there I took a taxi to Murcia, some 80 kilometres inside the peninsula. As we dashed past Elche, I reminisced about my visit there the year before: ‘Oh, those beautiful palm trees!’ The municipality of Murcia is said to be the orchard of Spain, nay, the orchard of Europe, which I guess is a bit of an exaggeration. But it’s certainly true that even in the middle of December the weather was gorgeous, especially compared to the freezing cold in Hungary.

This was shortest conference I’d ever been to: starting at 10 a.m., finishing at 1.30 p.m. Three plenaries in a row with long coffee breaks in between. Thus I had the opportunity to take long walks in the city centre, enjoying the hustle and bustle of the weekend. I was most impressed by the 14th century Cathedral of Murcia, which is a beautiful blend of Gothic, Renaissance and Baroque architectural styles.

Christmas, New Year, January, February, March – diligently tapping away on my computer to finish my… (oops, wait!). At the end of March, I drove to Berehovo (Beregszász in Hungarian), my second trip to Ukraine in four years. Just like Lendava, this town is just a few kilometres from the Hungarian border, but in the opposite direction. The stop at the border took nearly two hours – better be on the lookout for smugglers…

It was a three-language conference: English, Ukranian and Hungarian, and each speaker could present in their preferred language. I chose to give my lecture on the native/nonnative issue in English. The venue of the conference was the Ferenc Rákóczi II Transcarpathian Hungarian College of Higher Education, a vast building, which had recently been restored. It’s indeed the gem of the small town. As I was listening to the talks delivered in Ukranian, I was pleased to discover how much I could still understand through my half-forgotten Russian.

A month later, my wife Vali and I hopped on the plane to Tbilisi via Istanbul. We were invited by the International Black Sea University to their annual IRCEELT conference (in case you couldn’t guess the full form, here it is: International Research Conference on Education, Language and Literature). My gregarious host, Nikoloz, who said he’d already heard me speak in the year 2000, had kept asking me for an increase in the number of my presentations before I went (‘Tell me if you’d rather not do it, Peter!’), but he luckily stopped at three.

It’s incredible how much Tbilisi had changed during those less than twenty years: the drab Stalinist feel was gone, being replaced by a vibrant city. And the food they served at the gala dinner was the most delicious one I’d ever eaten. Don’t ask me what dishes the tables were packed with – I wouldn’t know. Wait, I remember khachapuri, probably because it sounds so funny. Wikipedia explains that ‘khachapuri (Georgian: ხაჭაპური) is a traditional Georgian dish of cheese-filled bread. The bread is leavened and allowed to rise, and is shaped in various ways, usually with cheese in the middle and a crust which is ripped off and used to dip in the cheese. The filling contains cheese (fresh or aged, most commonly sulguni), eggs and other ingredients.’ Yam, yam.

Tbilisi dinner table

And here’s a montage of Tbilisi.

On our return trip we had merely one hour’s layover time in Istanbul. Throughout the flight I kept whimpering to Vali that we wouldn’t be able to catch our flight back to Budapest. ‘Trust Turkish Airlines,’ she said. ‘They won’t leave us in the lurch.’ When I saw the never-ending queue snaking between the bars to get through the security check at Atatürk Airport, I ran to a security man begging him to let us use the queue reserved for business passengers or we’d miss our flight. ‘Business passengers only,’ he said. ‘Please, sir…’ ‘Business passengers only,’ he repeated adamantly. ‘I told you we’d be late,’ I hissed to Vali as we were meekly lining up. ‘Why the f**k do I still travel? Why don’t I sit on my ass at home?’

When we finally got through security, we ran towards the designated gate pulling our rolls-on behind us. Happy ending? No! By the time we arrived at the gate, it was already closed. In dismay, I dumped myself on the nearest bench and said to Vali, ‘Your turn. Do it.’ She ran off looking for a service desk. A good half an hour later, she returned gasping, ‘Why didn’t you answer the phone?’ ‘I forgot to turn it on again,’ I said. Then she explained that we’d have to go back to the arrival hall because they insisted that only after I presented myself at the desk would they issue my ticket. Once this done, we elbowed our way through the security again, and as we were waiting in the departure hall for the next plane due to take off five hours later, I hummed to myself the well-known promo song: ‘We are Turkish Airlines! We are globally yours!’

And here’s my final travel in the spring. The only unaccomplished one. And the story goes like this. I’m a new dog owner. Well, actually it’s my son who is the master, but I’m the one whose job it is to walk her. As I was sitting next to Mirek, a Polish colleague, at the dinner table in Istanbul back in 2017, I happened to show off with my recent acquisition.

‘What breed?’ he asked.

‘A Hungarian pointer.’

‘Are you kidding me? I’ve got a Hungarian pointer too. It’s called vizsla in Hungarian, isn’t?’

‘Exactly. Boy or girl?’

‘Boy,’ Mirek said. ‘And yours?’

‘Zserbó is a three-month-old girl.’

‘Kevin is a couple of months older then.’

And so the conversation went on for another half an hour about our dogs. A far more stimulating topic than talking about English language teaching, wouldn’t you agree?


A few days after I arrived home, Mirek sent me a message to invite me to their conference for their 2018 spring conference. Then a day before I was due to leave for Konin, I was walking Zserbó, as is my wont every day. Then she began to play with a huge hairy dog, chasing each other like mad. The next moment I found myself on the ground after the huge monster ran into me from behind. Since I was in the middle of nowhere, I had to limp home unaided. By the time I arrived, my left foot was twice as big as before. My wife said that this time I must go and see the doctor because my foot is sure to be broken. ‘It isn’t broken,’ said the doctor, ‘you just pulled a muscle, but it might take a good two weeks for it to heal.’ Well, it took a good four weeks in fact, and I was virtually confined to bed. That’s why I had to cancel the Konin conference. Should I get another invitation from Mirek, I’ll insist on taking  Zserbó with me. By that time she’ll be old enough to delight me with a few lovely puppies fathered by Kevin.

And here’s the punchline! For a year and a half, I’d been working on my book under the title ‘I’ve run away from home’. Its subtitle is ‘How does an English language teacher get into 100 countries?’ I’m pleased to say that it’s hot off the press now. If you’d like to read it, start learning Hungarian, because I wrote it in my mother tongue. An easy read, ideal for the summer holiday. Unputdownable (ha, ha, ha).

Világgá mentem

1 April 2017 update

I know, I know. I’ve clammed up for more than half a year. Sometimes I have the impression that I’m just writing for the bottom drawer of my desk and then, out of the blue, I receive a gentle reminder from my dear colleague Kata Csizér, ‘What happened? Have you died or what?’ So here I come again.

Conferences. Stirling – and not Sterling as I was corrected by my old friend and publisher, Susan Holden. Two presentations at the invitation of SATEFL (The Scottish Association for the Teaching of English as a Foreign Language). The first one is ‘Always Look on the Bright Side – Being a Non-native Teacher’. This I’ve delivered countless times at conferences, but it’s never been the same. I get an invitation, send a menu of my lectures for the hosts to choose from and then, bingo, it’s my non-native talk they request nine times out of ten. I say to myself, ‘Hurray! I won’t have to prepare for this one, I’ve done it some many times.’ I’m sitting at my desk, reading my old notes before I realise that it needs trimming here, updating there, adding a little here, deleting quite a bit there. And by the time I finalise it in a month or two, the whole talk has been rehashed. I’ve churned out at least fifty variations and I’m sure there’re many more in the offing.

You like the phrase ‘in the offing’? As I use it in one of my talks, a participant asks,

Sorry, what does ‘in the offing’ mean?
Well, it means that something is likely to happen soon.
I see. But what is ‘offing’? – she insists.
‘No idea. Anybody know?’
‘A distant part of the sea in view’ – says an elderly man in the audience.

Of course, he was a native speaker of English; you’ve got to be a native speaker to know such words, haven’t you? Truth be told, he was the only participant who knew this word. And you’ve got to be a Brit to know all these nautical terms, too, and not a poor Hungarian from a landlocked country.

Back to Stirling. My second presentation is entitled ‘Elfies at large – Beware!’. It’s meant to be a provocative talk, but this time no bad eggs were thrown at me, probably because there were no elfies sitting in the auditorium. ‘Who the heck are elfies?’ – I hear you ask. Well, they’re representatives of the ELF movement. ‘ELF movement? What’s that?’ It would take too long to explain it in this blog, but if anyone is interested, I’ll happily send them the text of my talk in an attachment.

The campus of Stirling University is the most beautiful one I’ve been to so far. It’s situated on the site of the historic Airthrey estate with an artificial lake (oops, loch) in the middle. Look how beautiful it is:

Stirling, Airthrey Castle.

The conference itself was held in the 18th century Airthrey Castle. I was truly honoured to have the opportunity to deliver my talks in the central hall of this gorgeous building wainscotted all around:

BTW (read: by the way, as I learnt recently), it took me a thirty-minute walk from the Stirling Court Hotel (a student hostel rather than a fancy hotel) to Airthrey Castle on foot. It was crisp but sunny. I’ve always been so lucky in Scotland. I’ve been there at least ten times, and the weather has always been like this. I could hardly believe my host, Eddy Moran, who said that it had been awful the day before I arrived. When I returned home after the conference, he wrote in a message that the weather had turned miserable again.

The best time of my short sojourn in Stirling came when my dear friend Susan Holden drove me to her house in Callander, a small town in the council area of Stirling. As we were chatting, I couldn’t take my eyes off the River Teith just a few metres away from us. The carefree life of ducks was occasionally disturbed by canoes swifting by.

The first weekend of October is traditionally reserved for IATEFL Hungary, of which I’m the proud patron. I love conferences when I’m not a speaker. (It’s conferences when I am a speaker that I enjoy even more, says the man with the big head.) The highlight of the conference was Carolyn Graham, author of countless materials (‘Jazz Chants’, in case you forget who she is). She’s in her eighties, can hardly walk, needs to lean against the table for balance but as soon as she begins to tap the rhythm and plays the piano to accompany her own singing, she turns into a twenty-year-old beauty queen. I was not the only one whose eyes were filled with tears during these rare moments of miracle.

I was also invited to attend a Minsk conference at the invitation of Yuri Stulov, an old friend of mine. It was four years ago that I was a guest speaker there, and I would have loved to return, but I couldn’t. It was not so much the red tape one has to cut through to be granted a Belarus visa why I cancelled my trip, but rather my preoccupation with preparing the third edition of ‘The Non-native Teacher’. I was too busy to break the tempo.

Getting back to Susan Holden, she was the editor-in-chief of Macmillan when the first edition of ‘The Non-native Teacher’ saw the light of day. After the manuscript had been rejected by another major publishing house, I approached Susan whether Macmillan would be interested in bringing it out. A week later she answered in the affirmative and sent me a draft contract. I couldn’t believe my eyes! To cut a long story short, the book was published half a year later and went on to win the Duke of Edinburgh book prize the following year. I was on cloud nine! The book was republished five years later by the German publisher Hueber Verlag, and the third edition is due out any moment.

You won’t believe what I’m telling you now. As I’m writing this blog, I check my email and what do I see? This:

Dear Péter,

The printer has just delivered 6 advance copies – it took an extra day for the ink to dry properly! It is quite heavy, and I think looks pretty good (although I haven’t looked in detail yet!). I hope you will feel it was worth all that work – and the daily emails! Am looking forward very much to seeing you next week.



And here’s the book cover attached to the letter:

The Non-Native Teacher by Péter Medgyes

No, no, this is not an All Fools’ Day joke. It’s real. Hot off the press. I’m so overwhelmed with my new-born baby now that I must stop at this point. Please excuse me. Will come back as soon as I’m recovered.


November 2015 update

Nearly half a year has passed since I last put pen to paper. Lots of things have happened in the meantime. While summer is leisure time for teachers, a pensioner like myself could as well laze around all year long. In this sense, however, I’m not a typical pensioner.

Medgyes Péter: Töprengések a nyelvtanításról
Medgyes Péter: Töprengések a nyelvtanításról

During the summer break there were two daunting tasks in the offing. One concerned my new book, ‘Töprengések a nyelvtanításról’ (‘Reflecting on language teaching’). After my dear reviewers Holló Dorka and Dróth Juli had vetted my text and made hundreds of corrections free of charge, I submitted the manuscript to Tinta Kiadó. But it soon turned out that life is not as easy as that. To cut a long story short, due to complications concerning the public procurement law, the book was eventually published by Eötvös Kiadó. Regretfully, printing took longer than expected and came out a few weeks after my 70th birthday. So on 6 August I was able to hug only the galley proof (and my family).

If you care to take a look at the photo of the book cover, you will see a beautiful painting by Corot, one of my favourite artists. A friend of mine asked if the windmill was meant to symbolise the quixotic hopelessness of teaching foreign languages. Perhaps, but the reason why I chose this picture is rather that there’s a road leading downwards…

My university (Eötvös Loránd University Budapest) not only footed the bill of the publishing costs, but also allowed me to keep all the 240 printed copies for distribution. Many thanks! I have already given complimentary copies to lots of friends and colleagues but I still have a few leftover copies. So if you’d like one, please let me know asap – as long as the stock lasts! By the way, the book contains 25 of my favourite articles, most of them written in English. The articles are arranged in 12 chapters, each being introduced with a dialogue between me and my interviewer, Borbanek Teréz, who had interviewed me on two previous occasions. Teréz is a real professional, who would never let me digress for too long.

Speaking of my birthday, you should know that members of the now defunct CETT (Centre for English Teacher Training) get together on a couple of occasions each year to reminisce and enjoy each other’s company. The venue is alternately at Caroline Bodóczky’s, Sillár Barbara’s or at some other friends’ house. ‘Why don’t we host this year’s party?’ suggested my wife and I happily agreed. Not for a moment did I occur to me that there was a conspiracy going on behind my back and that the real excuse for this get-together is to celebrate my birthday. The CETT choir sang a song in my honour, put together a ‘Medgyes quiz’ and awarded me with an Oscar statue with the inscription: ‘Academy Award to Péter Medgyes – Best performance by a teacher in a leading role – “Simply the Best” 2015’. To my knowledge, never before had an English teacher been awarded with an Oscar.

And this was just the beginning. On the first day of the 25th anniversary conference of IATEFL-Hungary early October, unsuspectingly I was ushered into the beautiful central building of our university and, lo and behold, it was chock-full of friends and colleagues who came specifically to congratulate me on my birthday. Even the newly appointed dean of our faculty honoured me with his presence.

Inspirations in Foreign Language Teaching
Inspirations in Foreign Language Teaching

The wonderful programme was crowned with a book written in my honour under the title ‘Inspirations in foreign language teaching’ – my festschrift. Edited by Holló Dorottya and Károly Krisztina and published by Pearson, the volume contains 17 papers written by 19 contributors. There’re no words to express my gratitude to all of them, but especially to Dorka, who, it transpired, had been the engine behind this undertaking for two years. I was so deeply touched that when I was asked to respond to the well-wishers I was desperately looking for words! (photos here)

Oh, I’ve nearly forgotten about the other big job I did last summer. It’s the repertory. ‘The what?’ – I hear you ask. Well, a repertory is a collection, in this case a collection of all the talks delivered and workshops run at IATEFL-Hungary conferences since 1991. The repertory contains, in alphabetical order, the presenters’ name, the year when they spoke, as well as the title and blurb of each presentation. With the assistance of MA students, I worked on compiling the repertory and now it’s available at


repertory-iatefl-hungaryDon’t start counting how many items it contains – I’ll tell you: over 2,000. Impressive, isn’t it?

medgyes-cracow-2Finally, briefly about the other conferences I attended recently. In Cracow I spoke at the 24th IATEFL-Poland conference – the second Polish conference in a row I participated in. In addition to the ‘Fifth Paradox’, a plenary I had delivered quite a few times in many parts of the world, I presented ‘Elfies at Large – Beware!’ for the first time. Successfully getting over my stage fright, I think it went down quite well. Mind you, it’s one of my most provocative talks, but after all what’s the point of a plenary if not challenging deep-seated views? In the picture you can see me in the company of two lovely colleagues from Bulgaria. When I had a bit of free time I explored Cracow, one of the most beautiful cities in our region. If you don’t believe me, discover it for yourself.

Next came the 1st International SKA ELT conference in Bratislava in Slovakia with ‘Always Look on the Bright Side’ plus my humour workshop. I felt very much at home in Bratislava as I had been there so many times before. In the picture, as I’m being equipped with a mike, I look like a football commentator.


The last trip this year led me to Seville. Well, I’ve been to quite a few cities in Spain and wherever I go I feel like, well, this one can’t be beaten in its beauty. This is exactly how I felt in Seville too. Alcázar, the oldest royal palace still in use in Europe, is a glorious place to spend your day. (I did spend a full morning there instead of attending the morning sessions. Shush, please don’t tell the conference organisers.) One of my favourite pastimes abroad is visiting botanical gardens. In Seville I didn’t have to look for one – the whole city is like a botanical garden. Wherever you go, you are dazzled by lantana camara (sétányrózsa), my favourite flower. I wonder why my lantana camaras are so puny in my garden.

Seville was the last leg of my annual tour and now I’ll take a bit of a rest. I’m due to attend quite a few conferences for 2016 too, but for the time being I’d better keep mum about the details.

See you in 2016. Until then, Happy Christmas!

[in Hungarian] “Mázlista vagyok” – Major Éva interjúja Medgyes Péterrel

This interview was done in Hungarian and I didn’t feel authorised to translate it into English. I apologise to those who don’t (yet) read Hungarian.

2015. február 3.

készítette: Major Éva

Nagyon örültem, amikor Dróth Júlia, az újdonsült főszerkesztő, nem mellesleg egyetemi csoporttársam, megkért, hogy készítsek interjút Medgyes Péterrel. Péter életem meghatározó egyénisége, először alsó tagozatos, negyedikes koromban találkoztam vele, amikor oroszra tanított, aztán gimnáziumban lett példaképem mint angoltanár, később pedig évtizedeken keresztül dolgoztam az általa vezetett tanszéken, illetve később kollégám és barátom lett. Tudtam, hogy vele bármikor jó beszélgetni...

Major ÉvaMÉ: Hogyan telnek a napjaid most, hogy már nincs annyi órád? Milyen tárgyakat tanítasz, miket írsz?

MP: Az egyetemen továbbra is van néhány órám, köztük módszertan, nyelvfejlesztés a tanári mesterszakon, és a múlt félévben vezettem egy PhD kurzust is. A tanítást tehát nem adtam fel, és amíg nem hülyülök meg teljesen, nem is fogom feladni. Hogy miket írok? Készülvén a 70. születésnapomra, kötetbe gyűjtöttem néhány kedvenc írásomat, összesen 25 cikket, illetve előadást, az egyes fejezetek élén pedig egy-egy velem készült interjú áll. Az antológiának ezt a munkacímet adtam: „Töprengések a nyelvtanításról és miegyébről…” Tehát nemcsak a nyelvtanításról elmélkedem. A mű szinte nyomdakész állapotban van, hála Holló Dorottya alapos lektori és Dróth Júlia kitűnő szerkesztői munkájának. Terveim szerint a Tinta Kiadónál fog megjelenni.Péter Medgyes

MÉ: Egyéb tervek?

MP: Legközelebb az English as a Lingua Franca-jelenségről szeretnék előadást tartani, ehhez gyűjtök most anyagot. Szóval kutatgatok is hellyel-közzel.

MÉ: Nagy utazó hírében állsz. Hová utazol legközelebb?

MP: Tavaly is számos helyen megfordultam. Jártam Albániában, Boszniában, Lengyelországban, kétszer Spanyolországban, az új évet pedig Bangladesben köszöntöttem.

MÉ: Ezek elsősorban angoltanári konferenciák, ha jól tudom.

MP: Szinte kizárólag azok, mert a tanárok körében érzem magam leginkább otthon. Nincs hálásabb közönség az angoltanároknál! Egyébként igazad van: mániákusan utazom, sőt kimutatást vezetek arról, hány országban jártam már.

MÉ: Mi az eredmény?

MP: Banglades volt a 90. ország. Nagy vágyam, hogy elérjem a 100-at.

MÉ: De hisz az rengeteg!

MP: Ha valaki azt mondja nekem gyerekkoromban, hogy ekkora világutazó leszek, bolondnak nézemaz illetőt. Magyarország akkor még zárt ország volt, csak sportolóknak, külkereseknek és néhány kiváltságosnak volt útlevele. Én az utóbbi kategóriába tartoztam: az ifjúsági vívóválogatott tagjaként 19 éves koromban jártam először külföldön.

MÉ: Visszakanyarodva a munkádhoz, hány évig is voltál a Modern Nyelvoktatás főszerkesztője?

MP: Három évig. Az alapító Szépe György professzor kért fel, hogy nem venném-e át tőle a feladatot, miután 20 éven át főszerkesztette a folyóiratot. A megtisztelő megbízatást természetesen örömmel elfogadtam. Élveztem a munkát, amiben nagy segítségemre volt a szerkesztő, Dróth Júlia. Neki adtam át idéntől a stafétabotot – értőbb kezekbe nem is adhattam volna.

MÉ: Miután átvetted a főszerkesztést, miben változott a MoNye tartalma, jellege?

MP: Szépe professzor úrnak múlhatatlan érdemei vannak a folyóirat életre keltésében és működtetésében. A színvonal adva volt, én mégis úgy éreztem, jó lenne közelebb vinni a tanárokhoz, mindenekelőtt a közoktatásban dolgozó kollégákhoz, mert végül is ők alkotják a pedagógusok túlnyomó többségét. Főként őket akartam megszólítani, már csak azért is, mert ez az egyetlen nyelvoktatási folyóirat a piacon. Ezért minden számhoz készítettem egy interjút jeles nyelvtanárokkal, jobbára olyanokkal, akik nem élenjáró iskolákban tanítanak, és mégis eredményesek. Akadtak köztük általános iskolai és középiskolai tanárok, és tudatosan törekedtem a nyelvek közötti egyensúly megteremtésére is.

MÉ: Nekem is feltűnt, hogy nem az angol vitte a prímet.

MP: Nem bizony! Végtére is a MoNye nem csupán az angoltanárok folyóirata, hanem az összes nyelvtanáré. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy mind a mai napig szűk az olvasótáborunk – kevéssé sikerült a MoNye-t népszerűsítenünk.

MÉ: Kéne valaki, aki a promócióval foglalkozik.

MP: Így igaz, de még jobb lenne, ha a nyomtatott változattal párhuzamosan a folyóiratot onlájn is el lehetne érni. Hozzáteszem, részben nyitott kapukat döngetünk, mert az egy évvel korábbi számok már most is ingyen hozzáférhetők a Tinta Kiadó honlapján.

MÉ: Tulajdonképpen miért mondtál le a főszerkesztésről?

MP: Főleg azért, merta ciklikusság híve vagyok. Új seprőként tele voltam ötletekkel, energiával, lelkesedéssel, de egy idő múlva kezdett rutinná válni a munka. Csináltam három évig – csinálja most valaki más!

MÉ: Részben ehhez kapcsolódóan: szerinted melyek ma a legfelkapottabb témák az idegennyelv-oktatásban?

MP: Vannak olyanok, amelyek harminc évvel ezelőttkerültek a köztudatba, de akadnak olyanok is, amelyeket viszonylag újonnan kaptak fel. Ilyen például az imént említett English as a Lingua Franca. De bármelyikről legyen is szó, a fő kérdés mindig az, hogy eljut-e a téma a tanárokhoz. Van-e bármiféle hatása az osztálytermi munkára? Ezzel a világért sem akarom azt sugallni, hogy okvetlenül üdvös lenne, ha lenne hatása. A tanári munka sokkal bonyolultabb, és a tanárok sokkal bölcsebbek annál, semhogy bármelyik divatos irányzathoz kössék a szekerüket. Tapasztalatom szerint széles szakadék tátong a kutatók elméletei és gyakorló pedagógusok gyakorlata között – és ez nem feltétlenül baj.

MÉ: Mondanál egy példát?

MP: Közismerten felkapott téma az információs technológia, ami persze nem is módszer, hanem az egész életünket átfogó, forradalmi változás. Ennek ellenére úgy látom, a tanári munkában nem jelenik meg kellő súllyal. Még azoknál a tanároknál sem, akik otthon állandóan az interneten lógnak szabadidejükben. Ennek nyilván ezer oka van, amelyek közül a nyelvpedagógiai képzés elégtelen volta csak egy.

MÉ: Egy másik lehet az információs technológia módszertanának kidolgozatlansága.

MP: Úgy van, és akkor a tanárok folytonos időhiányát még nem is említettük. Heti 22 vagy annál is több órás robot mellett hogyan lehetne azt várni tőlük, hogy máról holnapra gyökeresen átalakítsák eszköztárukat, benne a blogolással és ki tudja még milyen, egyébként fantasztikusan érdekes dologgal? A kutatók új és új dolgokkal állnak elő, miközben a tanárok csak kapkodják a fejüket. Olvastam egy kimutatást, mely szerint az interaktív tábla legfőbb előnyét sok tanár abban látja, hogy nem lesz tőle krétaporos az inge vagy a blúza. Hadd tegyem hozzá ehhez, hogy én magam nem vagyok az informatikában jártas szakember, más generációhoz tartozom, másként forog az agyam.

MÉ: Azért csak észlelhető valamilyen lassú változás, nem gondolod?

MP: Ami különösen lassúnak hat az informatika pörgéséhez képest. Egyébként ne felejtsük el, hogy a pedagógiai munkát mindig is egyfajta konzervativizmus jellemezte, hiszen az iskola dolga az, hogy szublimált formában közvetítse az évszázadok alatt felgyülemlett hatalmas tudásanyagot.

MÉ: Még egy pillanatra hadd kanyarodjam vissza az English as a Lingua Franca-mozgalomhoz. Mennyiben kapcsolódik ez az általad kutatott anyanyelvű-nem anyanyelvű tanár kérdésköréhez? Az ELF szerinted megkönnyíti, vagy inkább megnehezíti a nem anyanyelvű tanárok helyzetét?

MP: Az, hogy az angol világnyelvvé vált, vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy az angol többé nem az angol anyanyelvű beszélők magántulajdona. Itt lépnek be a képbe az ELF hívei, akik szerint a nem angol anyanyelvűeknek nem a brit vagy az amerikai angolt kellene majmolniuk, hanem valamiféle nemzetközi angol nyelv megtanulására kéne törekedniük. Csakhogy ilyen „nemzetközi angol nyelv” ez idő szerint nem létezik, noha van bizonyos közös többszörös.

MÉ: Mondj egy példát!

MP: A brit angolban a „két hét” megfelelője a „fortnight”. Igen ám, de az amerikaiak „two weeks”-et mondanak, mint ahogy a többi angol anyanyelvű ország beszélői is. Mármost mit tegyen ilyenkor a tanár? Természetesen a „two weeks”-et tanítsa meg, hiszen ez a legelterjedtebb forma; az ELF is ezt követeli – teljes joggal. Idáig nincs is gond. Hanem amennyiben az „asztal” angol megfelelőjét, a „table”-t kell megtanítanom, valahogy ki kell ejtenem a szót. Taníthatom brit kiejtéssel, amerikaival, esetleg ausztrállal, de valamelyiket mégiscsak majmolnom kell. Ezért gondolom azt, hogy aki az ELF fontosságát sulykolja, délibábot kerget. Egy most készülő előadásomban ezt részletesen kifejtem majd, mert ennél azért bonyolultabb a kérdés.

MÉ: Ha már itt tartunk, hogyan választasz témát az előadásaidhoz?

MP: Az ember találomra olvasgatja a szakirodalmat, aminek kapcsán eszébe jut ez meg az. Ha valamelyik téma fölkelti az érdeklődését, célzottabban kezdi bújni a hozzá kapcsolódó szakirodalmat, majd belevág egy kutatásba. Régebben több nagy mintájú felmérést készítettem, és az abból nyert eredményekre támaszkodva írtam cikkeket, tartottam előadásokat. Ma már nincs erőm az effajta felmérésekhez, részben azért, mert pénzbe kerülnek, amihez pályázni kell. Márpedig én utálok pályázni. Így azután ma már inkább csak töprengek, tűnődöm, amiből vagy kikerekedik egy előadás, vagy sem. Amúgy imádok előadni, de a felkészülés rengeteg energiát vesz igénybe. Ha hiszed, ha nem, egy-két évembe telik, mire nyomdakész állapotba kerül egy előadás.

MÉ: Úgy érted, le vannak írva az előadásaid?

MP: Pontosan úgy, és a leírt szöveget olvasom fel szóról szóra. Egyrészt azért, mert lyukas az agyam, másrészt pedig, mert esszé-stílusban fogalmazok, ahol minden szónak jelentősége van. Persze törekszem rá, hogy minél szórakoztatóbb legyen a felolvasás.

MÉ: Beszéljünk kicsit az IATEFL-elnökségedről. Annyit tudok, hogy tavaly megválasztottak, ám alighogy megmelegedtél, már le is mondtál.

MP: Hadd pontosítsak kicsit. Valóban megválasztottak, de a jövendő elnök az első évben csak alelnök,hogy beletanuljon a mesterségbe. Utána következik két év tényleges elnöki munka, majd levezetésképpen még egy év alelnökség. Vetésforgóban működünk.

MÉ: Ha jól értem, akkor be sem iktattak elnöknek.

MP: Így igaz. De mielőtt a lemondásomra rátérnénk, tudni kell, hogy az IATEFL a világ legnagyobb angoltanár-szövetsége, több mint négyezer taggal, akik a világ száz országából verődnek össze. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy megválasztottak, de nem minden előzmény nélkül történt a dolog. Több évtizedes kapcsolat fűz az IATEFL-hez, ami még jóval a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza. Ott kezdődött, hogy az alapító Bill Lee afféle missziónak tekintette a kelet-európai kollégák támogatását, talán azért is, mert csehszlovák felesége volt. Az ő révén jutottam el először egy angliai IATEFL-konferenciára, először résztvevőként, majd előadóként is – és persze nemcsak én, sok más magyar kollégám is.

MÉ: Majd segítettél beindítani a magyar IATEFL-t.

MP: A rendszerváltás táján felmerült egy magyar IATEFL létrehozásának a gondolata, és a gondolatot hamarosan tett követte. Nagy örömömre engem választottak meg az IATEFL-Hungary első elnökének, ma pedig a védnöke vagyok – egyébként idén ünnepeljük fennállásunk 25. évfordulóját. Voltam később azIATEFL anyaszervezetének vezetőségi tagja is három éven át. Elég az hozzá, nem újszülöttként kerültem be – ha szabad így mondani – a pixisbe, hosszú évtizedes múlt állt mögöttem. Alelnöki megbízatásomat nagy lelkesedéssel kezdtem meg, ám bizonyos belső nyelvoktatás-politikai kérdésekben nézeteltérésem támadt a jelenlegi elnökkel, ami sajnos elmérgesedett, ezért jobbnak láttam, ha lemondok. De hozzáteszem: nem vágtam be magam mögött az ajtót, továbbra is az IATEFL lelkes híve vagyok, különösebb tüske nem maradtam bennem, előre tekintek.

MÉ: Az interjú elején azt mondtad, leendő tanárokat tanítasz a mesterképzésben. Mennyire különböznek a mai jelöltek a korábbiaktól? Hozzáállásban, lelkesedésben?

MP: Mint semmi a világon, a jövendő nemzedék sem ugyanolyan, mint mondjuk az én generációm volt. Amikor én voltam egyetemi hallgató, akkor az angoltanítás – mondjuk így – az államilag megtűrt szakmák közé tartozott, nagy kereslet mutatkozott rá, hiszen roppant kevesen beszéltek angolul. Ennélfogva az angoltanárok privilegizált helyzetet élvezhettek, valósággal kapkodtak utánunk. Dicsekvés nélkül mondom, hogy amikor én végeztem az egyetemen, nyolc állásajánlatot kaptam. Ez nem feltétlenül az én személyemnek szólt, mint inkább fiatal férfi mivoltomnak az elnőiesedett pedagógusi szakmában. Abban, hogy ma már túltermelés van angoltanárokból, én is ludasnak érzem magam, hiszen a kilencvenes években százával képeztünk ki angoltanárokat az ELTE Angol Tanárképző Központjában. Sajnálatos tény, hogy „tömegáruként” csökkent az ázsiónk.

MÉ: Mi következik ebből?

MP: Az, hogy a legtehetségebb fiatalok többsége nem a megalázóan alacsony fizetésekkel „kecsegtető” tanári pályát választja. Sokan jobb híján jelentkeznek hozzánk. És persze az sem biztos, hogy a felvettekből angoltanár lesz. De még ha ez is volna a szándékuk, lehet, hogy nem fognak tanári állást találni. Ma bizony sok az eszkimó és kevés a fóka: nemrég hallottam, hogy egy budapesti középiskolai állásra száz fölött volt a jelentkezők száma. Ezzel együtt sem panaszkodhatom a nálunk tanuló hallgatókra: értelmesek, lelkesek, kedvesek.

MÉ: Mi a véleményed a tanárképzésben kifutóban lévő bolognai rendszerről, illetve a visszatérő új rendszerről? Melyiket tartod célravezetőbbnek?

MP: Régen ugye az első diploma megszerzése után kellett a fiatalnak döntenie a továbblépésről, mostantól viszont már az egyetemre való belépéskor, ami szerintem túl korai.  Ebből következik, hogy én egyértelműen a kétlépcsős képzés híve vagyok.

MÉ: Van-e valami olyasmi, amit hiányolsz a jelenlegi képzésből?

MP: Szerintem a hallgatóknak minden lehetőségük megvan arra, hogy elsajátítsák a szakma csínját-bínját. Inkább a nyelvtudásukkal van a baj.

MÉ: Miért, ti jobban tudtatok angolul annak idején?

MP: Sokkal rosszabbul. Ugye nem kell magyaráznom, miért: ma már a csapból is az angol nyelv folyik, régen ez korántsem volt így. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a hozzánk érkezettek többsége megrekedt amolyan konyhanyelvi szinten.

MÉ: Amit egyesek bébiszitter-angolnak hívnak.

MP: Mások meg repülőtéri angolnak. Szó se róla, a hallgatóink többsége folyékonyan beszél, de hibásan, szegényes szókinccsel. Márpedig az angoltanár legfőbb kincse a nyelvtudása: minél jobban tud valaki angolul, annál nagyobb eséllyel lesz belőle jó tanár. Ezt kevesen tudatosítják magukban: örülnek, ha ragad rájuk valami, de nem törik magukat, hogy magasabb szintre jussanak. Kedvelik az angol nyelvet, de nem szerelmesek belé.

MÉ: Miért, te szerelmes vagy az angolba?

MP: Fülig. És ez a szerelem az én esetemben örök.

MÉ: Megengedsz egy személyeskedő kérdést?Te a pályafutásod során a tanításon kívül több magas pozíciót is betöltöttél: voltál nagykövet, államtitkár, rektorhelyettes. Bevallom, rajtad kívül kevés olyan vezetőt ismerek, aki nem szállt el magától. A hatalomhoz közel kerülve ugyanúgy viselkedtél a kollégáiddal, ismerőseiddel, barátaiddal, mint gimnáziumi tanárként. Tudatosan próbálsz szerény maradni, vagy egyszerűen ilyen vagy?

MP: Idén halt meg Hankiss Elemér, aki tanárom volt az egyetemen. Nagy hatással volt rám. Nemcsak a határtalan tudása nyűgözött le, hanem a szerénysége, megközelíthetősége is. Később bebizonyosodott róla, hogy sosem érdekelte a pozíció. Kérészéletű tévéelnökségét is játékosan fogta fel, és nyomban felállt, amikor úgy érezte, ellehetetlenült. A világért sem akarom magamat Hankisshoz hasonlítani, de valahogy engem sem vonzott a hatalom. Ha a helyzet úgy hozta, elfogadtam a felkínált vezetői posztot, de sosem hajtottam rá. Amikor pedig én lettem a „főnök”, igyekeztem megőrizni a civil mivoltomat, és amit csak lehetett, a beosztottaimra delegáltam, amiben a lustaságom is szerepet játszott. Meg aztán, mire megmelegedtem valahol, más dolgok kezdtek el izgatni, úgyhogy igyekeztem szabadulni a kötöttségektől. Úgy gondolom, hogy a hatalom kiöli az emberből a kreativitást, gúzsba köti, márpedig én mindennél többre értékelem a szabadságomat.

MÉ: És a hatalommal járó pénz? Az sem érdekelt?

MP: Nem akarok szépelegni: mindig örülök, ha pénz áll a házhoz. De soha nem vállaltam munkát csak azért, mert az jól tejelt. Ugyanakkor rengeteg mindent ingyen csináltam. A múltban is, ma is. Sosem vágytam többre, mint hogy tisztes polgári létben élhessek a családommal. És eddig ezt sikerült is biztosítanom.

MÉ: A vezetői stílusodról szólva, egykori tanszéked munkatársaként mindig azt éreztem, hogy bízol bennünk. Szép dolog a bizalom, de kockázatos is, nem gondolod?

MP: Nézd, amikor a kezdet kezdetén magam választhattam ki a kollégáimat, mint a megboldogult Angol Tanárképző Központ esetében, akkor csak magamat hibáztathattam volna, ha rosszul sül el a dolog. De szerencsére jól választottam: fantasztikus kollégák vettek körül! Ha viszont vezetőként belecsöppenek egy adott környezetbe, akkor „hozott anyaggal” vagyok kénytelen dolgozni. Lásd az Oktatási Minisztériumot vagy a Nagykövetséget. De bevallom: ott sem ért sok csalódás. Megfigyeltem, hogy a kollégák sokkal jobban dolgoznak bizalommal teli légkörben. Akkor is, ha nem nézek folyton a körmükre.

MÉ: Szerintem a legtöbb főnök nem osztja a véleményedet, ezért inkább maguk csinálnak meg mindent, ha beleszakadnak is.

MP: Úgy kell nekik – a beosztottaiknak pedig őszinte részvétem.

MÉ: Ha már szóba hoztad az Angol Tanárképző Központot, ott valódi demokratikus légkör uralkodott. Én tudom, hogyan csináltad, de oszd meg a titkot az olvasókkal is.

MP: Nincs ebben semmi titok, ellenben hadd mondjak egy példát. Bevett szokás volt nálunk, hogy minden fontos kérdésben közösen döntünk, és az én szavazatom ugyanúgy egyet ért, mint akárki másé. Akkor is, amikor új kolléga felvételéről döntöttünk. Megállapodtunk abban, hogy csak olyan kollégát veszünk fel, akit egyikünk sem vétóz meg. Kétszer is előfordult, hogy leszavaztak. Ilyenkor duzzogtam egy sort, de gyorsan túltettem magam a dolgon. Beláttam, hogy így működik a demokrácia. Az állandó egyeztetési kényszer miatt lassan forognak a kerekek, de valamilyen oknál fogva mégis azokban az országokban boldogabbak az emberek, ahol megvan a bizalom, az együttműködési hajlandóság – egyszóval működik a demokrácia.

MÉ: A diktatúrák előnye viszont az, hogy a ripsz-ropsz döntéseket rögtön át lehet verni.

MP: Jól mondod, át lehet verni. Csakhogy én nem az erőszak, hanem a vita és a kompromisszumok híve vagyok. Az Angol Tanárképző Központ szerencsés csillagzat alatt született – születésének éve egybeesett az egész országot érintő demokratikus fordulattal. De én amúgy is mázlista vagyok. Nagyszerű Angol Tanszéken tanulhattam diákként, egy mélyen demokratikus szellemiségű iskolában és csodálatos igazgató szárnyai alatt kezdhettem meg a pályafutásomat…

MÉ: …a budapesti Radnóti Gimnáziumban, Lukács Sándor vezetése alatt.

MP: Utána magam is az Angol Tanszéken találtam magam, amely a maga liberális légkörével párját ritkította a rendszerváltás előtti Magyarországon, és mondhatom, mit sem változott az azóta eltelt évtizedekben. Hiába, genius loci.

MÉ: Azért beiktattál a pályádon néhány vargabetűt is…

MP: Ott sem tudtam kibújni a bőrömből. Engedj meg egy anekdotát. Amikor bevonultam katonának, magas lázzal rögtön a laktanya gyengélkedőjére kerültem. Egy hétig nyomtam az ágyat, majd ahogy kiléptem a gyengélkedő kapuján, belebotlottam egy tisztbe. Odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Tessék mondani, hol kaphatom meg a katonaruhámat?” „Ki maga? És hogy merészel engem így megszólítani?” – förmedt rám. „Civil vagyok” – hebegtem. A katonaságnál rajtam is ragadt ez a név. Ez régen történt, de én ma is civilnek, polgárnak érzem magam, és nem is akarok más lenni.

MÉ: Egy utolsó kérdés. Tanárként az ember gyakran úgy érzi, hogy az oktatási terén nem a legjobb irányba mennek a dolgok idehaza. Milyen útravalót adnál a nyelvtanároknak?

MP:Tudod, léteznek egész országot érintő, „kozmikus”ügyek, amelyekhez a magunkfajta tanárok nem tudnak hozzászólni. Illetve talán tudnánk, de a kutya sem hallgatna ránk. Vannak azután a „kisebb” ügyek – a mi esetünkben ez maga a tanítás, a mi igazi terepünk. Becsukjuk magunk mögött a tanterem ajtaját, és onnantól kezdve azt csinálunk, amit csak akarunk. Ha jól dolgozunk, boldogok leszünk, ha nem, boldogtalanok. És azzá tesszük a tanítványainkat is. Ilyen értelemben az én kezemben van a sorsom – nem foghatom rá balsorsomat az éppen soros oktatási miniszterre.

MÉ: Ha éppen van olyan.

MP: Enyém a dicsőség, de adott esetben a szégyen is. És ami ennél fontosabb: az én kezemben van a diákjaim sorsa is. Senki nem akadályozhat meg, hogy ebben a mikrokörnyezetben csodákat műveljek. Olyan csodákat, amilyenekről a hatalmasságok nem is álmodhatnak.

MÉ: Péter, köszönöm az interjút!

Megjelent: Modern Nyelvoktatás (2015/1)