Tag Archives: IATEFL

25 August update

In anticipation of the rush of the new academic year, let me reminisce about those events of last spring which I didn’t include in my July report.

It goes without saying that the epitome of my year was the IATEFL Glasgow conference. For one thing, I was one of the speakers of the ELT Journal debate, which is a regular forum at IATEFL conferences to discuss topical issues. This year the theme was what I like to call the ‘English as a Lingua Franca movement’.  Moderated by ELTJ editor Graham Hall with a touch of humour, I argued that ELF may be interesting for researchers, but it’s not important for teachers and learners. At the other end of the table sat Alessia Cogo, who opposed my motion. The two exposés were followed by comments from the floor. Whereas I felt that the sympathy of the audience lay with Alessia, I was relieved that no bad eggs were thrown at me.

If this wasn’t enough, I also wrote an article for ELT Journal, in which I called into question the relevance of academic research beyond the narrow confines of ELF too. My arguments were challenged by Amos Paran. Both my article and Amos’ response are due to appear in the October issue of the journal. I’m ready for the worst and wouldn’t be surprised if I were ostracised from the noble ranks of researchers.

Back to Glasgow. Next to the registration desk stood Susan Holden throughout the four days of the conference. As publisher of the third edition of my book, ‘The Non-native Teacher’, she gave a free copy to each participant – a total of nearly two thousand copies! As I joined her at the desk, my heart was filled with joy as the delegates were queueing up to have their copy signed by the author. Should you be interested in buying the book, place your order here: The English Language Bookshop, Brighton, www.elb.brighton.com. (This is called self-promotion, isn’t it?)

Whereas I love Scotland, I must admit that Malaysia promised to be a far more exotic country to visit. After a never-ending flight, I arrived in George Town. I wonder why a Malaysian town should still wear the English name decades after it became independent from British colonial rule. Anyhow, it’s the capital city of Penang, a smallish island in the Malacca Strait opposite Sumatra. And what a wonderful place it is! Cosmopolitan in character, with a healthy mix of Malay, Chinese and European faces, plus a vibrating old city. On entering the hotel where I was staying and where the conference was held, I noticed this sign:

no durians

What on earth is durian? It looks like a fruit, but I didn’t find it among the dozens of fruits served at breakfast. Having checked it in a dictionary, I found that durian is such a malodorous fruit that it’s banned from public places. Some people feel sick even at the sight of it, while others call it the king of fruits. Durian is nearly as divisive in South East Asia as marmite in Britain. By the way, the fruit looks like this outside:

durian

and like this inside:

durian inside

Go for it if you have a stomach less sensitive than mine – and if it is available in your country.

At the conference I met my friend Tamás Kiss, who had arranged my invitation to PELLTA, the local English teachers’ association. Until recently Tamás taught in Singapore but now he works in China. He’s a regular speaker at PELLTA; he says this is his favourite conference venue – and after this wonderful conference it’s  my favourite as well. Another apparition revenant is Tony Wright, a gregarious colleague from England, who was instrumental in founding the association in the late 1980s. Since then he’s never been absent from the biannual conferences, partly in order to revisit the same places in George Town that his father had taken pictures of many decades before. Like father, like son.

While the time difference between Hungary and Malaysia is six hours, Mexico is seven – albeit in the opposite direction. No sooner had I got back from Penang than I was off to Guadalajara. Well, not quite because I had a few days’ rest in Copenhagen with my family, barely enough time to get over my jetlag, let alone the climatic change.

Well before the conference I sent a video message to greet the prospective conference participants. You may watch it here:

The flight to Guadalajara with layover time in Amsterdam and Mexico City took as much as the one to Penang. Cramped seats, delays, turbulence. Arrival in Guadalajara, transfer to the hotel, on and off sleep, early breakfast. Half a day for my own pleasure. Let’s go sightseeing! I ask the receptionist:

“How can I get to the city centre?”

“By taxi, sir.”

“Could you change fifty dollars into pesos please?”

“I’m sorry, sir, we’ve run out of pesos.”

“Can I pay the driver in dollars?”

“No, you can’t, sir, he’ll take pesos only.”

“But then how can I get to the city centre?”

“By taxi, sir.”

Catch-22. In despair I ask for a city map. Well, we’re here and here’s the city centre. Hm. Should be within walking distance. It’s half past eight in the morning and the sun is shining brightly. I’m walking east along a busy main road towards the centre. Half an hour later I’m in the middle of an industrial part of Guadalajara with factory yards on either side. Now I have to cross railway lines and then a motorway. Run, Péter, run! By that time the sun is hitting me harder and harder. I’m getting tired.

Another half hour and I’m in a more lively district. Look, there’s a bank over there. Hurray! The bank clerk shakes his head and the little that I can understand from his Spanish is that they won’t change money. Why don’t you walk three blocks down the road, he says, and you’ll find a cash machine. I drag myself on. This should be it, three machines in the wall. I try to stick my card into the hole: it won’t fit in. The guy on my right waves me to the one at the opposite end. I’m hesitating. What if my card disappears in the interstice and won’t reemerge? No, better not.

I keep walking. Wow, there’s another bank over there. Sorry, sir, we don’t change money, says the guy, but if you walk five blocks down this road, you’ll find one that will. Opposite a McDonald’s place. Don’t give up, Péter, pull yourself together. Trot, trot, trot and then, lo and behold, the bank as said is there just across the McDonald’s. After waiting for my turn for a good half hour I have the precious pesos in my hand. I hail a taxi and in about fifteen minutes I get off at the foot of the main cathedral. And next to it what do I find? A hop on-hop off bus. I walk up to the booth selling tickets for the sightseeing tour. When does it depart, I ask the fat lady. Come back in about forty minutes, she says. OK, I’ll be here by eleven.

I enter the cathedral and dump myself in a seat exhausted. It’s pleasantly cool inside. Half an hour later I return and ask the same lady what now. We still need another nine passengers, sir, and then we’re off. How many are there yet? You’re the first one, sir. Thank you very much. I take the next taxi pulling up, back to the hotel, up to my room, into bed and have a sound sleep until the next morning. Guadalajara, you’ve missed the only chance you could have entertained me! Tough luck.

Otherwise, the conference was very well organised and my hot-off-the-press book was displayed on a faraway stand. The sales representative was just sitting there without a yen to sell my book or any other book for that matter. Then I bumped into Andy Cowle, a guy I’d never met before. It turned out that he’d been working with Susan Holden and had actually been employed by her at Macmillan in the early nineties. After a few drinks he suggested that I hold up my book at crucial points during my presentation. I told him I would be the last one to promote my book in such a flamboyant way. As the audience were leaving the auditorium after my talk, Andy nearly blocked the exit, waving my book and shouting that this was the last chance to buy my book. And he would step aside only after all the copies were sold. Meanwhile the rep was just standing there idly. God bless you, dear Andy!

This should be enough for now. Next time: Salamanca and Zaježka – you’ve been warned!

1 April 2017 update

I know, I know. I’ve clammed up for more than half a year. Sometimes I have the impression that I’m just writing for the bottom drawer of my desk and then, out of the blue, I receive a gentle reminder from my dear colleague Kata Csizér, ‘What happened? Have you died or what?’ So here I come again.

Conferences. Stirling – and not Sterling as I was corrected by my old friend and publisher, Susan Holden. Two presentations at the invitation of SATEFL (The Scottish Association for the Teaching of English as a Foreign Language). The first one is ‘Always Look on the Bright Side – Being a Non-native Teacher’. This I’ve delivered countless times at conferences, but it’s never been the same. I get an invitation, send a menu of my lectures for the hosts to choose from and then, bingo, it’s my non-native talk they request nine times out of ten. I say to myself, ‘Hurray! I won’t have to prepare for this one, I’ve done it some many times.’ I’m sitting at my desk, reading my old notes before I realise that it needs trimming here, updating there, adding a little here, deleting quite a bit there. And by the time I finalise it in a month or two, the whole talk has been rehashed. I’ve churned out at least fifty variations and I’m sure there’re many more in the offing.

You like the phrase ‘in the offing’? As I use it in one of my talks, a participant asks,

Sorry, what does ‘in the offing’ mean?
Well, it means that something is likely to happen soon.
I see. But what is ‘offing’? – she insists.
‘No idea. Anybody know?’
‘A distant part of the sea in view’ – says an elderly man in the audience.

Of course, he was a native speaker of English; you’ve got to be a native speaker to know such words, haven’t you? Truth be told, he was the only participant who knew this word. And you’ve got to be a Brit to know all these nautical terms, too, and not a poor Hungarian from a landlocked country.

Back to Stirling. My second presentation is entitled ‘Elfies at large – Beware!’. It’s meant to be a provocative talk, but this time no bad eggs were thrown at me, probably because there were no elfies sitting in the auditorium. ‘Who the heck are elfies?’ – I hear you ask. Well, they’re representatives of the ELF movement. ‘ELF movement? What’s that?’ It would take too long to explain it in this blog, but if anyone is interested, I’ll happily send them the text of my talk in an attachment.

The campus of Stirling University is the most beautiful one I’ve been to so far. It’s situated on the site of the historic Airthrey estate with an artificial lake (oops, loch) in the middle. Look how beautiful it is:

Stirling, Airthrey Castle.

The conference itself was held in the 18th century Airthrey Castle. I was truly honoured to have the opportunity to deliver my talks in the central hall of this gorgeous building wainscotted all around:

BTW (read: by the way, as I learnt recently), it took me a thirty-minute walk from the Stirling Court Hotel (a student hostel rather than a fancy hotel) to Airthrey Castle on foot. It was crisp but sunny. I’ve always been so lucky in Scotland. I’ve been there at least ten times, and the weather has always been like this. I could hardly believe my host, Eddy Moran, who said that it had been awful the day before I arrived. When I returned home after the conference, he wrote in a message that the weather had turned miserable again.

The best time of my short sojourn in Stirling came when my dear friend Susan Holden drove me to her house in Callander, a small town in the council area of Stirling. As we were chatting, I couldn’t take my eyes off the River Teith just a few metres away from us. The carefree life of ducks was occasionally disturbed by canoes swifting by.

The first weekend of October is traditionally reserved for IATEFL Hungary, of which I’m the proud patron. I love conferences when I’m not a speaker. (It’s conferences when I am a speaker that I enjoy even more, says the man with the big head.) The highlight of the conference was Carolyn Graham, author of countless materials (‘Jazz Chants’, in case you forget who she is). She’s in her eighties, can hardly walk, needs to lean against the table for balance but as soon as she begins to tap the rhythm and plays the piano to accompany her own singing, she turns into a twenty-year-old beauty queen. I was not the only one whose eyes were filled with tears during these rare moments of miracle.

I was also invited to attend a Minsk conference at the invitation of Yuri Stulov, an old friend of mine. It was four years ago that I was a guest speaker there, and I would have loved to return, but I couldn’t. It was not so much the red tape one has to cut through to be granted a Belarus visa why I cancelled my trip, but rather my preoccupation with preparing the third edition of ‘The Non-native Teacher’. I was too busy to break the tempo.

Getting back to Susan Holden, she was the editor-in-chief of Macmillan when the first edition of ‘The Non-native Teacher’ saw the light of day. After the manuscript had been rejected by another major publishing house, I approached Susan whether Macmillan would be interested in bringing it out. A week later she answered in the affirmative and sent me a draft contract. I couldn’t believe my eyes! To cut a long story short, the book was published half a year later and went on to win the Duke of Edinburgh book prize the following year. I was on cloud nine! The book was republished five years later by the German publisher Hueber Verlag, and the third edition is due out any moment.

You won’t believe what I’m telling you now. As I’m writing this blog, I check my email and what do I see? This:

Dear Péter,

The printer has just delivered 6 advance copies – it took an extra day for the ink to dry properly! It is quite heavy, and I think looks pretty good (although I haven’t looked in detail yet!). I hope you will feel it was worth all that work – and the daily emails! Am looking forward very much to seeing you next week.

Love,

Susan

And here’s the book cover attached to the letter:

The Non-Native Teacher by Péter Medgyes

No, no, this is not an All Fools’ Day joke. It’s real. Hot off the press. I’m so overwhelmed with my new-born baby now that I must stop at this point. Please excuse me. Will come back as soon as I’m recovered.

Péter

September 2016 update

Where did we stop in my July update? Oh yes, last spring.

March. When I told my friends I was planning to go to Iraq to run an inservice course, they said I was a complete idiot. “Why risk your life? Have you thought of your family?” So I turned to my wife with begging eyes: “Hm?” And she said: “Go!” Oh no, not because she wanted to get rid of me once and for all, but because she knew Iraq would be one more country for me to tick off: “Been to.”

The venue of the course was Erbil, the capital city of Iraqi Kurdistan. On arrival I had to pass several check-points to leave the airport, but no big hassle. Accommodation in a student hostel, shoes off in the corridor, pristine conditions. The group of primary teachers, all men, was the most rambunctious one I’d ever met. In and out of the classroom in the middle of the class, flying paper planes, eating, drinking, shouting, singing – you name it. However, when on the last day I was saying farewell to them, their gratitude came from the heart.

Ebil

Erbil was a very pleasant surprise. No traces of war, a beautiful citadel with a lovely bazaar. One evening I was invited by a Jordanian-Hungarian couple with three daughters, with whom I’d made friends when we lived in Damascus. Since then, they’ve moved to live and work in Erbil, a much safer place. They took me out to a genuine Syrian restaurant where I had the pleasure of having mezze, the typical starter from the Levant, consisting of a dozen small dishes substantial enough not to ask for a main course. And a hubble-bubble after so many years of craving for it. (My wife won’t let me smoke one.)

Mezze
Mezze

Speaking of safety, one morning as I opened an online newspaper in the hostel, I read about the explosion at Brussels Airport. Now which is more dangerous to visit: Erbil or Brussels? No safe haven these days.

Next on my spring schedule was the pretty town of Graz. I love driving, so 400 kilometres can’t be an obstacle. I picked up the Andrews family in Budapest: Mark, Magdi and their son, Ronan, who is not only a charming boy, but a very well-behaved one as well. Or was it the chips that kept him so quiet and contented throughout the journey? Meanwhile, his dad entertained us by singing silly songs from my old book Linda and the Greenies. Mark may well be the last person who still remembers those songs – I was touched by his kindness.

The conference itself was not only intimate but a bit sad too after I’d learnt that it was to be the last TEA (Teachers of English in Austria) event. When I asked why, the organisers said that teachers were losing interest in live (and costly) conferences what with so many other opportunities available such as webinars. If you want my opinion, nothing can substitute for face-to-face encounters. But I’m a dinosaur, which happened to be the title of my plenary lecture too. Oh, before I forget, Lindsay Clanfield’s “Why teachers should love lists” was one of the funniest plenaries I’d attended for a long time.

The following week I flew to Birmingham to participate in the 50th IATEFL conference. Not quite, because I was present only at the pre-conference event hosted jointly by the Global Issues Special Interest Group and the Creativity Group. A series of TED-like talks with a maximum duration of 15 minutes was followed by reflection time and an open space for the participants to exchange views. As one of the speakers, I put forward the idea of the Youth Networking Scheme to prevent or overcome prejudices through channels of ICT. YNS would aim to encourage school-aged learners of English to contact peers from faraway countries and collaboratively seek answers to problems of mutual interest. I’m aware that this scheme is idealistic and cumbersome to realise, but it’s so nice to have a dream, isn’t it?

Upon arrival at Birmingham International I took a taxi. If it hadn’t been Sunday, the 45-minute ride would have taken three times that much. It cost me £37 (oh boy!). I learnt at the conference that there were trains between the city centre and the airport every ten minutes for £3.60. How do you think I found my way back to the airport two days later? Bingo! By the way, were you to consider a visit to Birmingham, better wait another couple of years, because the whole town is “closed for renovation” at present.

Recently I’ve had the good fortune to turn up in Spain several times. In quick succession: Madrid, Barcelona, Salamanca, Alcalá, Seville. Now, Valencia is just as beautiful. My impression is that there is no such thing in Spain as a not-so-beautiful place. The hotel I stayed at was just a few minutes’ walk from the City of Arts and Sciences. Still in the process of enlargement, this futuristic cultural and architectural complex is one of the “12 Treasures of Spain”. The EICE conference dinner was served in the Oceanographic Aquarium, the largest of its kind in Europe. All around the dinner tables, the huge acquariums (acquaria) were full of fish swimming anti-clockwise at rocket speed. After half an hour the world was spinning around in my head. Stop, fish, or I’ll throw up!

Valencia

As usual, I skipped the conference for half a day to see the Old City of Valencia. I asked the receptionist how far it was. “About half an hour’s walk in the river,” he explained. “You mean along the river?” asked the English teacher. “Yes, sir, or in the river,” the receptionist insisted. “It should be fun to walk in a river,” I chuckled to myself. And, lo and behold, a few minutes later I was walking in the river. In explanation, after the terrible flood of 1957 the Turia was deflected, and the old course was turned into a green area called the “Garden of the Turia”. A relaxing three kilometre walk leading to the Old City, full of cyclists, joggers, footballers and children. Happy faces all around.

To the attention of language teachers, the language spoken by the citizens of Valencia is Valencian, which is a dialect of Catalan. Or if you prefer, Catalan is a dialect of Valencian. But of course everybody speaks Spanish as well. Except me. I don’t speak Spanish, Catalan or Valencian, which is pretty embarrassing, especially in the conference breaks when both presenters and participants happily chat away in Spanish and I’m just standing by speechless.

Kosovo was one of the few countries in Europe which I hadn’t visited before. I’d begged Grenville Yeo, the director of SOL, to get me invited to the Ketnet conference. Two kind ladies from the conference committee collected me at Prishtina Airport, drove along Bulevard Clinton, then turned left into Bulevard Bush (senior or junior, I wondered). They dropped me at the Hotel Ambassador (very stylish for a former ambassador to stay there). After dumping my stuff in the room, I asked the receptionist how far the city centre was. She said, just walk down the street across as far as Bulevard Maria Theresa and there you are. Why name their high street after the Habsburg monarch, I asked myself. Arriving there I read the street sign: “Mother Teresa.” But of course, she was Albanian by birth. Just like military leader Skanderbeg from the 15th century and Ibrahim Rugova from the 21st, who became the first president of the newly independent state of Kosovo. While adults were sitting in open-air cafes, hundreds of schoolchildren were lining up at one end of the bulevard, all of them wearing yellow t-shirts. It was Olympic Day and they were participating in a race. Ready, steady, go!

I don’t know why, but I take a liking to conferences held in our region. Is it my Central-Eastern European self calling? Be that as it may, the one in Prishtina was the loveliest audience you could ask for, young and even younger participants full of oomph and optimism. Interestingly, the most fascinating presentations had to do less with ELT than with Albanian folklore. I particularly liked the report on “sworn virgins”. These women take a vow of chastity, wear male clothing and live like men. A custom dying out, for better or for worse.

Spring was over, summer began with an inservice training course run by SOL (“Sharing One Language”). The venue was Barnstaple in North Devon, my co-trainers were Mark Andrews and Uwe Pohl, the participants came from Central and Eastern Europe. Mark was absolutely phenomenal: an ELT specialist cum tour guide. Performed with a huge amount of expertise and enthusiasm, his double-act was assisted by Uwe, who would stop Mark whenever he got a bit carried away.

Mark Andrews
Mark in action

What was my role in this spiel? Well, as patron of SOL I was there mostly as an understudy or extra.

Peter Medgyes, Uwe Pohl, Mark Andrews
With Uwe Pohl (center) and Mark Andrews (right)

The course took place a couple of weeks after Brexit, so it was only obvious to ask our host families (“if it’s not too personal”) about their choice. It turned out that almost all of them had voted for Brexit. When asked why, they referred to the incompetence of European leaders and their fear of immigrants. What immigrants? All I could see in the streets of Barnstaple were white faces – and white legs sticking out from under the pop-up shelters on the beach. Isn’t it paradoxical that every large city, populated with a vast array of colours, religions and languages, voted for “stay”, whereas small towns with zero foreigners chose “leave”? Could you explain why? However, what I mustn’t leave unmentioned is North Devon itself. It is undoubtedly the most beautiful part of England. See for yourself!

That’s all about my conferences. Now let me count how many countries I’ve been to so far. With Kosovo, it comes to 94. Which European states are still missing? San Marino, Monaco, Malta and Armenia. (Is Armenia a European country?) The first two are easy to cover in one drive. So my family hopped into the car and we drove straight to San Marino. (OK, we stopped en route at Venice for a day or two.) The enclaved microstate of the “Most Serene Republic of San Marino”, says Wikipedia, “claims to be the oldest surviving sovereign state and constitutional republic in the world.” However, a Hungarian online paper recently claimed that San Marino is also the most boring place in the world. Rubbish! It’s stunningly beautiful! We drove halfway up Monte Titano and then took the aerial tramway to the top. We’d have stayed longer to enjoy the fantastic view if we hadn’t left our jumpers in the hotel. Who would have thought that while it was 35 degrees down in Ravenna, it would be 15 degrees up on the mountain – with gale force wind?

In my humble opinion, the title of the most boring place should rather go to the Principality of Monaco, the second smallest state in the world (after the Vatican). Why boring? Well, there’re two types of people there: the super-rich and the tourists gawking with cameras ready to take snapshots of a wide variety of Ferraris, Bentleys, Jags and old-timers. Or selfies in front of the cars. My wife said that Monaco is like a safari, but maybe I’m being malicious simply because I’m green with envy…

Yesterday it was like summer, today the weather has turned nasty. Autumn is hitting us with rain and cold. I’d better get prepared for the trips awaiting me come October. Stirling, Kaposvár, Minsk, Paris, says my calendar.

[in Hungarian] “Mázlista vagyok” – Major Éva interjúja Medgyes Péterrel

This interview was done in Hungarian and I didn’t feel authorised to translate it into English. I apologise to those who don’t (yet) read Hungarian.

2015. február 3.

készítette: Major Éva

Nagyon örültem, amikor Dróth Júlia, az újdonsült főszerkesztő, nem mellesleg egyetemi csoporttársam, megkért, hogy készítsek interjút Medgyes Péterrel. Péter életem meghatározó egyénisége, először alsó tagozatos, negyedikes koromban találkoztam vele, amikor oroszra tanított, aztán gimnáziumban lett példaképem mint angoltanár, később pedig évtizedeken keresztül dolgoztam az általa vezetett tanszéken, illetve később kollégám és barátom lett. Tudtam, hogy vele bármikor jó beszélgetni...

Major ÉvaMÉ: Hogyan telnek a napjaid most, hogy már nincs annyi órád? Milyen tárgyakat tanítasz, miket írsz?

MP: Az egyetemen továbbra is van néhány órám, köztük módszertan, nyelvfejlesztés a tanári mesterszakon, és a múlt félévben vezettem egy PhD kurzust is. A tanítást tehát nem adtam fel, és amíg nem hülyülök meg teljesen, nem is fogom feladni. Hogy miket írok? Készülvén a 70. születésnapomra, kötetbe gyűjtöttem néhány kedvenc írásomat, összesen 25 cikket, illetve előadást, az egyes fejezetek élén pedig egy-egy velem készült interjú áll. Az antológiának ezt a munkacímet adtam: „Töprengések a nyelvtanításról és miegyébről…” Tehát nemcsak a nyelvtanításról elmélkedem. A mű szinte nyomdakész állapotban van, hála Holló Dorottya alapos lektori és Dróth Júlia kitűnő szerkesztői munkájának. Terveim szerint a Tinta Kiadónál fog megjelenni.Péter Medgyes

MÉ: Egyéb tervek?

MP: Legközelebb az English as a Lingua Franca-jelenségről szeretnék előadást tartani, ehhez gyűjtök most anyagot. Szóval kutatgatok is hellyel-közzel.

MÉ: Nagy utazó hírében állsz. Hová utazol legközelebb?

MP: Tavaly is számos helyen megfordultam. Jártam Albániában, Boszniában, Lengyelországban, kétszer Spanyolországban, az új évet pedig Bangladesben köszöntöttem.

MÉ: Ezek elsősorban angoltanári konferenciák, ha jól tudom.

MP: Szinte kizárólag azok, mert a tanárok körében érzem magam leginkább otthon. Nincs hálásabb közönség az angoltanároknál! Egyébként igazad van: mániákusan utazom, sőt kimutatást vezetek arról, hány országban jártam már.

MÉ: Mi az eredmény?

MP: Banglades volt a 90. ország. Nagy vágyam, hogy elérjem a 100-at.

MÉ: De hisz az rengeteg!

MP: Ha valaki azt mondja nekem gyerekkoromban, hogy ekkora világutazó leszek, bolondnak nézemaz illetőt. Magyarország akkor még zárt ország volt, csak sportolóknak, külkereseknek és néhány kiváltságosnak volt útlevele. Én az utóbbi kategóriába tartoztam: az ifjúsági vívóválogatott tagjaként 19 éves koromban jártam először külföldön.

MÉ: Visszakanyarodva a munkádhoz, hány évig is voltál a Modern Nyelvoktatás főszerkesztője?

MP: Három évig. Az alapító Szépe György professzor kért fel, hogy nem venném-e át tőle a feladatot, miután 20 éven át főszerkesztette a folyóiratot. A megtisztelő megbízatást természetesen örömmel elfogadtam. Élveztem a munkát, amiben nagy segítségemre volt a szerkesztő, Dróth Júlia. Neki adtam át idéntől a stafétabotot – értőbb kezekbe nem is adhattam volna.

MÉ: Miután átvetted a főszerkesztést, miben változott a MoNye tartalma, jellege?

MP: Szépe professzor úrnak múlhatatlan érdemei vannak a folyóirat életre keltésében és működtetésében. A színvonal adva volt, én mégis úgy éreztem, jó lenne közelebb vinni a tanárokhoz, mindenekelőtt a közoktatásban dolgozó kollégákhoz, mert végül is ők alkotják a pedagógusok túlnyomó többségét. Főként őket akartam megszólítani, már csak azért is, mert ez az egyetlen nyelvoktatási folyóirat a piacon. Ezért minden számhoz készítettem egy interjút jeles nyelvtanárokkal, jobbára olyanokkal, akik nem élenjáró iskolákban tanítanak, és mégis eredményesek. Akadtak köztük általános iskolai és középiskolai tanárok, és tudatosan törekedtem a nyelvek közötti egyensúly megteremtésére is.

MÉ: Nekem is feltűnt, hogy nem az angol vitte a prímet.

MP: Nem bizony! Végtére is a MoNye nem csupán az angoltanárok folyóirata, hanem az összes nyelvtanáré. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy mind a mai napig szűk az olvasótáborunk – kevéssé sikerült a MoNye-t népszerűsítenünk.

MÉ: Kéne valaki, aki a promócióval foglalkozik.

MP: Így igaz, de még jobb lenne, ha a nyomtatott változattal párhuzamosan a folyóiratot onlájn is el lehetne érni. Hozzáteszem, részben nyitott kapukat döngetünk, mert az egy évvel korábbi számok már most is ingyen hozzáférhetők a Tinta Kiadó honlapján.

MÉ: Tulajdonképpen miért mondtál le a főszerkesztésről?

MP: Főleg azért, merta ciklikusság híve vagyok. Új seprőként tele voltam ötletekkel, energiával, lelkesedéssel, de egy idő múlva kezdett rutinná válni a munka. Csináltam három évig – csinálja most valaki más!

MÉ: Részben ehhez kapcsolódóan: szerinted melyek ma a legfelkapottabb témák az idegennyelv-oktatásban?

MP: Vannak olyanok, amelyek harminc évvel ezelőttkerültek a köztudatba, de akadnak olyanok is, amelyeket viszonylag újonnan kaptak fel. Ilyen például az imént említett English as a Lingua Franca. De bármelyikről legyen is szó, a fő kérdés mindig az, hogy eljut-e a téma a tanárokhoz. Van-e bármiféle hatása az osztálytermi munkára? Ezzel a világért sem akarom azt sugallni, hogy okvetlenül üdvös lenne, ha lenne hatása. A tanári munka sokkal bonyolultabb, és a tanárok sokkal bölcsebbek annál, semhogy bármelyik divatos irányzathoz kössék a szekerüket. Tapasztalatom szerint széles szakadék tátong a kutatók elméletei és gyakorló pedagógusok gyakorlata között – és ez nem feltétlenül baj.

MÉ: Mondanál egy példát?

MP: Közismerten felkapott téma az információs technológia, ami persze nem is módszer, hanem az egész életünket átfogó, forradalmi változás. Ennek ellenére úgy látom, a tanári munkában nem jelenik meg kellő súllyal. Még azoknál a tanároknál sem, akik otthon állandóan az interneten lógnak szabadidejükben. Ennek nyilván ezer oka van, amelyek közül a nyelvpedagógiai képzés elégtelen volta csak egy.

MÉ: Egy másik lehet az információs technológia módszertanának kidolgozatlansága.

MP: Úgy van, és akkor a tanárok folytonos időhiányát még nem is említettük. Heti 22 vagy annál is több órás robot mellett hogyan lehetne azt várni tőlük, hogy máról holnapra gyökeresen átalakítsák eszköztárukat, benne a blogolással és ki tudja még milyen, egyébként fantasztikusan érdekes dologgal? A kutatók új és új dolgokkal állnak elő, miközben a tanárok csak kapkodják a fejüket. Olvastam egy kimutatást, mely szerint az interaktív tábla legfőbb előnyét sok tanár abban látja, hogy nem lesz tőle krétaporos az inge vagy a blúza. Hadd tegyem hozzá ehhez, hogy én magam nem vagyok az informatikában jártas szakember, más generációhoz tartozom, másként forog az agyam.

MÉ: Azért csak észlelhető valamilyen lassú változás, nem gondolod?

MP: Ami különösen lassúnak hat az informatika pörgéséhez képest. Egyébként ne felejtsük el, hogy a pedagógiai munkát mindig is egyfajta konzervativizmus jellemezte, hiszen az iskola dolga az, hogy szublimált formában közvetítse az évszázadok alatt felgyülemlett hatalmas tudásanyagot.

MÉ: Még egy pillanatra hadd kanyarodjam vissza az English as a Lingua Franca-mozgalomhoz. Mennyiben kapcsolódik ez az általad kutatott anyanyelvű-nem anyanyelvű tanár kérdésköréhez? Az ELF szerinted megkönnyíti, vagy inkább megnehezíti a nem anyanyelvű tanárok helyzetét?

MP: Az, hogy az angol világnyelvvé vált, vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy az angol többé nem az angol anyanyelvű beszélők magántulajdona. Itt lépnek be a képbe az ELF hívei, akik szerint a nem angol anyanyelvűeknek nem a brit vagy az amerikai angolt kellene majmolniuk, hanem valamiféle nemzetközi angol nyelv megtanulására kéne törekedniük. Csakhogy ilyen „nemzetközi angol nyelv” ez idő szerint nem létezik, noha van bizonyos közös többszörös.

MÉ: Mondj egy példát!

MP: A brit angolban a „két hét” megfelelője a „fortnight”. Igen ám, de az amerikaiak „two weeks”-et mondanak, mint ahogy a többi angol anyanyelvű ország beszélői is. Mármost mit tegyen ilyenkor a tanár? Természetesen a „two weeks”-et tanítsa meg, hiszen ez a legelterjedtebb forma; az ELF is ezt követeli – teljes joggal. Idáig nincs is gond. Hanem amennyiben az „asztal” angol megfelelőjét, a „table”-t kell megtanítanom, valahogy ki kell ejtenem a szót. Taníthatom brit kiejtéssel, amerikaival, esetleg ausztrállal, de valamelyiket mégiscsak majmolnom kell. Ezért gondolom azt, hogy aki az ELF fontosságát sulykolja, délibábot kerget. Egy most készülő előadásomban ezt részletesen kifejtem majd, mert ennél azért bonyolultabb a kérdés.

MÉ: Ha már itt tartunk, hogyan választasz témát az előadásaidhoz?

MP: Az ember találomra olvasgatja a szakirodalmat, aminek kapcsán eszébe jut ez meg az. Ha valamelyik téma fölkelti az érdeklődését, célzottabban kezdi bújni a hozzá kapcsolódó szakirodalmat, majd belevág egy kutatásba. Régebben több nagy mintájú felmérést készítettem, és az abból nyert eredményekre támaszkodva írtam cikkeket, tartottam előadásokat. Ma már nincs erőm az effajta felmérésekhez, részben azért, mert pénzbe kerülnek, amihez pályázni kell. Márpedig én utálok pályázni. Így azután ma már inkább csak töprengek, tűnődöm, amiből vagy kikerekedik egy előadás, vagy sem. Amúgy imádok előadni, de a felkészülés rengeteg energiát vesz igénybe. Ha hiszed, ha nem, egy-két évembe telik, mire nyomdakész állapotba kerül egy előadás.

MÉ: Úgy érted, le vannak írva az előadásaid?

MP: Pontosan úgy, és a leírt szöveget olvasom fel szóról szóra. Egyrészt azért, mert lyukas az agyam, másrészt pedig, mert esszé-stílusban fogalmazok, ahol minden szónak jelentősége van. Persze törekszem rá, hogy minél szórakoztatóbb legyen a felolvasás.

MÉ: Beszéljünk kicsit az IATEFL-elnökségedről. Annyit tudok, hogy tavaly megválasztottak, ám alighogy megmelegedtél, már le is mondtál.

MP: Hadd pontosítsak kicsit. Valóban megválasztottak, de a jövendő elnök az első évben csak alelnök,hogy beletanuljon a mesterségbe. Utána következik két év tényleges elnöki munka, majd levezetésképpen még egy év alelnökség. Vetésforgóban működünk.

MÉ: Ha jól értem, akkor be sem iktattak elnöknek.

MP: Így igaz. De mielőtt a lemondásomra rátérnénk, tudni kell, hogy az IATEFL a világ legnagyobb angoltanár-szövetsége, több mint négyezer taggal, akik a világ száz országából verődnek össze. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy megválasztottak, de nem minden előzmény nélkül történt a dolog. Több évtizedes kapcsolat fűz az IATEFL-hez, ami még jóval a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza. Ott kezdődött, hogy az alapító Bill Lee afféle missziónak tekintette a kelet-európai kollégák támogatását, talán azért is, mert csehszlovák felesége volt. Az ő révén jutottam el először egy angliai IATEFL-konferenciára, először résztvevőként, majd előadóként is – és persze nemcsak én, sok más magyar kollégám is.

MÉ: Majd segítettél beindítani a magyar IATEFL-t.

MP: A rendszerváltás táján felmerült egy magyar IATEFL létrehozásának a gondolata, és a gondolatot hamarosan tett követte. Nagy örömömre engem választottak meg az IATEFL-Hungary első elnökének, ma pedig a védnöke vagyok – egyébként idén ünnepeljük fennállásunk 25. évfordulóját. Voltam később azIATEFL anyaszervezetének vezetőségi tagja is három éven át. Elég az hozzá, nem újszülöttként kerültem be – ha szabad így mondani – a pixisbe, hosszú évtizedes múlt állt mögöttem. Alelnöki megbízatásomat nagy lelkesedéssel kezdtem meg, ám bizonyos belső nyelvoktatás-politikai kérdésekben nézeteltérésem támadt a jelenlegi elnökkel, ami sajnos elmérgesedett, ezért jobbnak láttam, ha lemondok. De hozzáteszem: nem vágtam be magam mögött az ajtót, továbbra is az IATEFL lelkes híve vagyok, különösebb tüske nem maradtam bennem, előre tekintek.

MÉ: Az interjú elején azt mondtad, leendő tanárokat tanítasz a mesterképzésben. Mennyire különböznek a mai jelöltek a korábbiaktól? Hozzáállásban, lelkesedésben?

MP: Mint semmi a világon, a jövendő nemzedék sem ugyanolyan, mint mondjuk az én generációm volt. Amikor én voltam egyetemi hallgató, akkor az angoltanítás – mondjuk így – az államilag megtűrt szakmák közé tartozott, nagy kereslet mutatkozott rá, hiszen roppant kevesen beszéltek angolul. Ennélfogva az angoltanárok privilegizált helyzetet élvezhettek, valósággal kapkodtak utánunk. Dicsekvés nélkül mondom, hogy amikor én végeztem az egyetemen, nyolc állásajánlatot kaptam. Ez nem feltétlenül az én személyemnek szólt, mint inkább fiatal férfi mivoltomnak az elnőiesedett pedagógusi szakmában. Abban, hogy ma már túltermelés van angoltanárokból, én is ludasnak érzem magam, hiszen a kilencvenes években százával képeztünk ki angoltanárokat az ELTE Angol Tanárképző Központjában. Sajnálatos tény, hogy „tömegáruként” csökkent az ázsiónk.

MÉ: Mi következik ebből?

MP: Az, hogy a legtehetségebb fiatalok többsége nem a megalázóan alacsony fizetésekkel „kecsegtető” tanári pályát választja. Sokan jobb híján jelentkeznek hozzánk. És persze az sem biztos, hogy a felvettekből angoltanár lesz. De még ha ez is volna a szándékuk, lehet, hogy nem fognak tanári állást találni. Ma bizony sok az eszkimó és kevés a fóka: nemrég hallottam, hogy egy budapesti középiskolai állásra száz fölött volt a jelentkezők száma. Ezzel együtt sem panaszkodhatom a nálunk tanuló hallgatókra: értelmesek, lelkesek, kedvesek.

MÉ: Mi a véleményed a tanárképzésben kifutóban lévő bolognai rendszerről, illetve a visszatérő új rendszerről? Melyiket tartod célravezetőbbnek?

MP: Régen ugye az első diploma megszerzése után kellett a fiatalnak döntenie a továbblépésről, mostantól viszont már az egyetemre való belépéskor, ami szerintem túl korai.  Ebből következik, hogy én egyértelműen a kétlépcsős képzés híve vagyok.

MÉ: Van-e valami olyasmi, amit hiányolsz a jelenlegi képzésből?

MP: Szerintem a hallgatóknak minden lehetőségük megvan arra, hogy elsajátítsák a szakma csínját-bínját. Inkább a nyelvtudásukkal van a baj.

MÉ: Miért, ti jobban tudtatok angolul annak idején?

MP: Sokkal rosszabbul. Ugye nem kell magyaráznom, miért: ma már a csapból is az angol nyelv folyik, régen ez korántsem volt így. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a hozzánk érkezettek többsége megrekedt amolyan konyhanyelvi szinten.

MÉ: Amit egyesek bébiszitter-angolnak hívnak.

MP: Mások meg repülőtéri angolnak. Szó se róla, a hallgatóink többsége folyékonyan beszél, de hibásan, szegényes szókinccsel. Márpedig az angoltanár legfőbb kincse a nyelvtudása: minél jobban tud valaki angolul, annál nagyobb eséllyel lesz belőle jó tanár. Ezt kevesen tudatosítják magukban: örülnek, ha ragad rájuk valami, de nem törik magukat, hogy magasabb szintre jussanak. Kedvelik az angol nyelvet, de nem szerelmesek belé.

MÉ: Miért, te szerelmes vagy az angolba?

MP: Fülig. És ez a szerelem az én esetemben örök.

MÉ: Megengedsz egy személyeskedő kérdést?Te a pályafutásod során a tanításon kívül több magas pozíciót is betöltöttél: voltál nagykövet, államtitkár, rektorhelyettes. Bevallom, rajtad kívül kevés olyan vezetőt ismerek, aki nem szállt el magától. A hatalomhoz közel kerülve ugyanúgy viselkedtél a kollégáiddal, ismerőseiddel, barátaiddal, mint gimnáziumi tanárként. Tudatosan próbálsz szerény maradni, vagy egyszerűen ilyen vagy?

MP: Idén halt meg Hankiss Elemér, aki tanárom volt az egyetemen. Nagy hatással volt rám. Nemcsak a határtalan tudása nyűgözött le, hanem a szerénysége, megközelíthetősége is. Később bebizonyosodott róla, hogy sosem érdekelte a pozíció. Kérészéletű tévéelnökségét is játékosan fogta fel, és nyomban felállt, amikor úgy érezte, ellehetetlenült. A világért sem akarom magamat Hankisshoz hasonlítani, de valahogy engem sem vonzott a hatalom. Ha a helyzet úgy hozta, elfogadtam a felkínált vezetői posztot, de sosem hajtottam rá. Amikor pedig én lettem a „főnök”, igyekeztem megőrizni a civil mivoltomat, és amit csak lehetett, a beosztottaimra delegáltam, amiben a lustaságom is szerepet játszott. Meg aztán, mire megmelegedtem valahol, más dolgok kezdtek el izgatni, úgyhogy igyekeztem szabadulni a kötöttségektől. Úgy gondolom, hogy a hatalom kiöli az emberből a kreativitást, gúzsba köti, márpedig én mindennél többre értékelem a szabadságomat.

MÉ: És a hatalommal járó pénz? Az sem érdekelt?

MP: Nem akarok szépelegni: mindig örülök, ha pénz áll a házhoz. De soha nem vállaltam munkát csak azért, mert az jól tejelt. Ugyanakkor rengeteg mindent ingyen csináltam. A múltban is, ma is. Sosem vágytam többre, mint hogy tisztes polgári létben élhessek a családommal. És eddig ezt sikerült is biztosítanom.

MÉ: A vezetői stílusodról szólva, egykori tanszéked munkatársaként mindig azt éreztem, hogy bízol bennünk. Szép dolog a bizalom, de kockázatos is, nem gondolod?

MP: Nézd, amikor a kezdet kezdetén magam választhattam ki a kollégáimat, mint a megboldogult Angol Tanárképző Központ esetében, akkor csak magamat hibáztathattam volna, ha rosszul sül el a dolog. De szerencsére jól választottam: fantasztikus kollégák vettek körül! Ha viszont vezetőként belecsöppenek egy adott környezetbe, akkor „hozott anyaggal” vagyok kénytelen dolgozni. Lásd az Oktatási Minisztériumot vagy a Nagykövetséget. De bevallom: ott sem ért sok csalódás. Megfigyeltem, hogy a kollégák sokkal jobban dolgoznak bizalommal teli légkörben. Akkor is, ha nem nézek folyton a körmükre.

MÉ: Szerintem a legtöbb főnök nem osztja a véleményedet, ezért inkább maguk csinálnak meg mindent, ha beleszakadnak is.

MP: Úgy kell nekik – a beosztottaiknak pedig őszinte részvétem.

MÉ: Ha már szóba hoztad az Angol Tanárképző Központot, ott valódi demokratikus légkör uralkodott. Én tudom, hogyan csináltad, de oszd meg a titkot az olvasókkal is.

MP: Nincs ebben semmi titok, ellenben hadd mondjak egy példát. Bevett szokás volt nálunk, hogy minden fontos kérdésben közösen döntünk, és az én szavazatom ugyanúgy egyet ért, mint akárki másé. Akkor is, amikor új kolléga felvételéről döntöttünk. Megállapodtunk abban, hogy csak olyan kollégát veszünk fel, akit egyikünk sem vétóz meg. Kétszer is előfordult, hogy leszavaztak. Ilyenkor duzzogtam egy sort, de gyorsan túltettem magam a dolgon. Beláttam, hogy így működik a demokrácia. Az állandó egyeztetési kényszer miatt lassan forognak a kerekek, de valamilyen oknál fogva mégis azokban az országokban boldogabbak az emberek, ahol megvan a bizalom, az együttműködési hajlandóság – egyszóval működik a demokrácia.

MÉ: A diktatúrák előnye viszont az, hogy a ripsz-ropsz döntéseket rögtön át lehet verni.

MP: Jól mondod, át lehet verni. Csakhogy én nem az erőszak, hanem a vita és a kompromisszumok híve vagyok. Az Angol Tanárképző Központ szerencsés csillagzat alatt született – születésének éve egybeesett az egész országot érintő demokratikus fordulattal. De én amúgy is mázlista vagyok. Nagyszerű Angol Tanszéken tanulhattam diákként, egy mélyen demokratikus szellemiségű iskolában és csodálatos igazgató szárnyai alatt kezdhettem meg a pályafutásomat…

MÉ: …a budapesti Radnóti Gimnáziumban, Lukács Sándor vezetése alatt.

MP: Utána magam is az Angol Tanszéken találtam magam, amely a maga liberális légkörével párját ritkította a rendszerváltás előtti Magyarországon, és mondhatom, mit sem változott az azóta eltelt évtizedekben. Hiába, genius loci.

MÉ: Azért beiktattál a pályádon néhány vargabetűt is…

MP: Ott sem tudtam kibújni a bőrömből. Engedj meg egy anekdotát. Amikor bevonultam katonának, magas lázzal rögtön a laktanya gyengélkedőjére kerültem. Egy hétig nyomtam az ágyat, majd ahogy kiléptem a gyengélkedő kapuján, belebotlottam egy tisztbe. Odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Tessék mondani, hol kaphatom meg a katonaruhámat?” „Ki maga? És hogy merészel engem így megszólítani?” – förmedt rám. „Civil vagyok” – hebegtem. A katonaságnál rajtam is ragadt ez a név. Ez régen történt, de én ma is civilnek, polgárnak érzem magam, és nem is akarok más lenni.

MÉ: Egy utolsó kérdés. Tanárként az ember gyakran úgy érzi, hogy az oktatási terén nem a legjobb irányba mennek a dolgok idehaza. Milyen útravalót adnál a nyelvtanároknak?

MP:Tudod, léteznek egész országot érintő, „kozmikus”ügyek, amelyekhez a magunkfajta tanárok nem tudnak hozzászólni. Illetve talán tudnánk, de a kutya sem hallgatna ránk. Vannak azután a „kisebb” ügyek – a mi esetünkben ez maga a tanítás, a mi igazi terepünk. Becsukjuk magunk mögött a tanterem ajtaját, és onnantól kezdve azt csinálunk, amit csak akarunk. Ha jól dolgozunk, boldogok leszünk, ha nem, boldogtalanok. És azzá tesszük a tanítványainkat is. Ilyen értelemben az én kezemben van a sorsom – nem foghatom rá balsorsomat az éppen soros oktatási miniszterre.

MÉ: Ha éppen van olyan.

MP: Enyém a dicsőség, de adott esetben a szégyen is. És ami ennél fontosabb: az én kezemben van a diákjaim sorsa is. Senki nem akadályozhat meg, hogy ebben a mikrokörnyezetben csodákat műveljek. Olyan csodákat, amilyenekről a hatalmasságok nem is álmodhatnak.

MÉ: Péter, köszönöm az interjút!

Megjelent: Modern Nyelvoktatás (2015/1)

June 2015 calendar update

Péter MedgyesThe past few months have been pretty busy, that’s why I haven’t written for such a long time. By the evening I usually felt so tired that I couldn’t bring myself to put pen to paper (fingers to keyboard?). However, with the academic year over I feel recharged, so here it comes.

In November I flew to Barcelona at the invitation of Cambridge English Language Assessment. At its Platinum Event I delivered Always look at the bright side, a lecture intended to give an ego-boost for non-native English-speaking teachers – or non-NESTs as I like to call ourselves. If this wasn’t enough, I repeated my Dinosaur talk, but instead of thePéter Medgyes delivering his Dinosaur talk head-gear and the tail I’d worn at the IATEFL-Hungary conference a few weeks before, I just put on a dinosaur mask to symbolise who I was. Why not the entire costume? Because it needs a large suitcase – an additional cost on cheap flights. By the way, the time of the conference coincided with a Barcelona home match. A Barça fan that I am, I’d have loved to go to Camp Nou to see it in the flesh, but I had to make do with watching it on TV in a pub in the company of fellow fans and a gin and tonic.

Dispiriting as it may sound, I spent New Year’s Eve at Doha Airport waiting for my connecting flight to Dhaka, Bangladesh. But it was well worth the wait! The BELTA conference was wonderfully organised and I made friends with hundreds of participants. I’m not much of a photographer but I found it an honour to be taken hundreds of photos in the company of Bangladeshi colleagues. Whenever I go to a place I’ve never been to before, I insist on extending my stay with at least one day to explore the town. This time Shaon, one of the local organisers from the British Council, was kind enough to show me around. It was an eye-opening (and rather sad) experience to see artistically decorated cycle rickshaws drawn by emaciated men called wallahs. Some estimates put the number of rickshaws running the streets of Dhaka city as high as 400,000!

Then in April I was scheduled to attend the big IATEFL conference in Manchester to take over as president of IATEFL. However, a few months earlier I’d had a serious professional disagreement with an IATEFL trustee and as it became rather personal I decided to resign. Although all the other trustees kindly asked me to reconsider my decision I persisted. Even half a year later the mere thought of this devastating experience fills me with so much despair that I’d rather not elaborate on the details.

Nevertheless, I marched on as far as Alcalá. Alcalá? Where is it? Well, I didn’t know either before my trip. Alcalá was the home of Universidad Complutense, one of the oldest Spanish universities before it was transferred to Madrid in the middle of the 19th century. Fortunately, the  ancient university buildings that hosted the Congress of Bilingualism The non-native teacher by Péter Medgyeswere well preserved. Again, my nonnative lecture went down so well that afterwards I was asked by several Spanish colleagues to send them a copy of my book, The Non-native Teacher, which has been out of print for a long time. I was a bit upset to post the only copy I had, but it was returned safely after it had changed several hands. Incidentally, if you should decide to pay a visit to Alcalá, ask the taxi driver to drive you to Alcalá de Henáres, a mere 35 kilometres from Madrid – else you may end up several hundred kilometres from your destination: there’re dozens of Alcalás in Spain! One more thing, Miguel de Cervantes was born in this town and I had the honour to sit on a bench between Don Quijote and his squire, Sancho Panza – a bronze statue in the high street.

The last conference I attended last spring was held in Kosice, a beautiful town in Slovakia. Upon arriving at the city centre by car, I was circling around for an hour in search of the hotel I’d be staying at. In desperation I pulled up to ask someone to show me the way. I chanced to accost two Hungarian-speaking ladies. “But this is it,” they said, pointing to the multi-storied building across the street. Indeed, the sign at the top of the building said Hotel Central. So much for my sense of orientation! I was more lucky with my plenary, Why won’t the little beasts behave?, which is about my harrowing experience as a teacher who had returned to the classroom after a gap of twenty years. I assumed with all the experience I’d accumulated I would be able to maintain discipline. Well, I wasn’t. To cheer up the audience (and myself), in my workshop I presented a number of ideas about how to teach English with fun and laughter.

Mark Andrews, Rakesh Bhanot, Csilla Járay-Benn and Péter Medgyes Although I’m an avid conference goer, I prefer sitting at my desk, writing away. There’re three pieces I’ve been working on recently. First, I finished a bulky volume which contains 25 of my favourite papers and lectures I have produced in the past thirty years. Each of the 12 chapters is introduced by an interview, in which I give details about how those pieces came about (and lots of other things). The interviews are in Hungarian whereas most of the papers are in English – so it’s a mixed-language book. I hope it’ll come out by my 70th birthday this August. Oh, the title is Töprengések a nyelvtanításról (Reflecting on language teaching) published by Eötvös Könyvkiadó.

My menu of lectures needs updating time and time again, so I’ve added a new piece under the title Elfies at large – Beware! The title is telling: I’m not a great fan of the trendy English as a Lingua Franca movement. Anyway, the lecture is due to have its premiere in Vitoria next spring. Ha, ha, another riddle! Where on earth is Vitoria? It’s the capital of Basque country in Spain.

Finally, IATEFL-Hungary is celebrating its 25th birthday this year and for this occasion I volunteered to put together a list of all the presentations given thus far. With the assistance of student helpers the repertory should be ready (and made freely available online) by the time of the conference early October. You’ll be surprised to see how many colleagues from Hungary and abroad have contributed to make this organisation a success!