Tag Archives: interviews

Angolul tudni életre szóló szerelem [in Hungarian]

Peter MedgyesDezsényi István és Salánki Ágnes készített velem interjút az 5percangol számára.

Interjú Medgyes Péterrel angoltanulásról, régi és új módszerekről, tanárokról és diákokról.


Medgyes Péter könyvein, tankönyvein generációk nőttek fel, többek között mi is. A könyvespolcunkon ott sorakoznak a ma már klasszikusnak számító gimnáziumi tankönyvei. Elsők közt írt gyerekeknek szóló angol nyelvkönyvet Magyarországon. Ha azt mondjuk: „Hömpörö apor Ündürixi!”, a korosztályunkból valaki biztosan mosolyogva idézi fel, hogy „Ja, a Linda and the Greenies.”

Miért szereted az angol nyelvet?

Mint annyi más az életben, ez is a véletlen műve. Szüleim óvodás koromtól kezdve egészen az érettségiig magántanárhoz járattak. Máig rejtély számomra, miért éppen angolra, hiszen ők maguk egy árva szót sem beszéltek angolul. Ez amúgy sem volt olyan felkapott nyelv akkoriban, mint manapság, sőt majdhogynem a tiltott kategóriába tartozott. Mindenesetre az angolhoz mindmáig hű maradtam, és ő is hozzám – a szerelmeimben olykor csalódtam életem során, benne soha.

Mit találsz benne érdekesnek? Furcsának? Nehéznek?

Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha az angol érdekesebb lenne bármely más nyelvnél. Minden nyelv izgalmas, furcsa és sok tekintetben nehéz is. Tapasztalatból mondom, mert az évek során elég sok nyelv tanulásába belefogtam.

Mégpedig?

Tanultam németet, franciát, oroszt, latint, és bizonyos szintig el is jutottam belőlük. Sőt az arab nyelvbe is belekóstoltam, miután négy éven keresztül Szíriában éltem. Ha nehézségi sorrendet kéne fölállítanom, akkor az arab kenterbe verné az általam ismert többi nyelvet. Talán azért tört bele a bicskám az arabtanulásba, mert öreg fejjel veselkedtem neki.

Sokan szeretnék tudni, hogyan lehet gyorsan, könnyen, hatékonyan megtanulni angolul. Van rá recepted?

Ha volna, akkor most dollármilliárdosként a Bahamákon süttetném a hasam. A felől viszont szemernyi kétségem sincs, hogy se gyorsan, se könnyen nem lehet hatékony nyelvtudás birtokába jutni. Vannak olyan nyelviskolák, akik ezzel hirdetik magukat – hazudnak, mégis sokan bedőlnek nekik, mert ugyan ki szeret drága pénzért vért izzadni, ráadásul csekély eredménnyel? A sült galambot várják.

Azért akadnak szép számmal olyanok is, akik tudnak angolul. Itt vagy például te magad. Milyen módszerekkel tanítottak? Vagy azok már elavultak?

Mondom, én szerencsés vagyok, mert angol óvodába jártam, habár néhány angol dalocskán és versikén kívül minden magyarul zajlott a foglalkozásokon. De valami hatása mégiscsak lehetett.

Akkor irány az angol óvoda?

Ez nem csak pénz kérdése. Legyünk óvatosak! Attól még, hogy egy óvoda cégtáblájára kiírják, hogy kétnyelvű, nem biztos, hogy az óvó nénik tudják is, hogyan kell egy kisgyereket idegen nyelvre tanítani. Ugyanúgy, ahogy meg lehet vele szerettetni a nyelvtanulást…

… meg is lehet utáltatni.

Pontosan. Attól se legyen senki elájulva, hogy egyre több iskolában már az első általánosban kezdődik az angoltanulás. Minden a tanáron múlik.

Ezek szerint neked jó angoltanárod volt.

Nem jó, hanem kitűnő, noha a konzervatív tanár szobrát róla lehetett volna megmintázni. Módszer ide, módszer oda, a döntő tényező a tanár egyénisége.

Milyen csapdákba lehet beleesni nyelvtanulóként? Hogyan lehet ezeket kikerülni?

Ha valaki gyermekkorában nem tanult meg rendesen angolul, arról rendszerint nem ő tehet. Ha viszont felnőttként vág neki, és kudarcot vall, azért ne mást, hanem önmagát hibáztassa. Mert nem volt elég ideje, odaszánása, kitartása. Mert valljuk be: az emberek nagy része nem magáért a nyelv szeretetéért tanul angolul, hanem azért, mert szüksége van rá. Márpedig a külső kényszer sokkal kevesebbet ér a belső eltökéltségnél.

Mi az utazás szerepe a nyelvtanulásban? Aki angolul akar tanulni, utazzon minél többet? Nem véletlen, hogy pont neked tesszük föl ezt a kérdést, mert – ha jól tudjuk – közel száz országban megfordultál.

Hát persze, nincs jobb dolog az utazgatásnál. Ennek van talán a legnagyobb motivációs ereje. Hiszen külföldön nincs mese, muszáj angolul megszólalnunk, kézzel-lábbal nem sokra megyünk. A legjobb persze, ha angol nyelvterületet veszünk célba, de ma már bárhol a világon elboldogulunk az angollal.

De mondd, miért van az, hogy az európai rangsorban hátul kullogunk az idegen nyelveket beszélők számarányát tekintve? Nem kéne nagyobb súlyt fektetnünk a nyelvhelyességre, a nyelvtan sulykolására?

Hisz épp ez a fő baj! Hogy a nyelvtant sulykolják, és ha valami hibát vétek, akkor a tanár nyomban kijavít, ahelyett hogy hagyná, hogy végigmondjam.

Jó, jó, de mi van akkor, ha valaki folyamatosan beszél ugyan, ám közben hibát hibára halmoz?

Na és? A lényeg az, hogy értik-e, amit mond, célba ért-e az üzenete. Vagyis, hogy tud-e kommunikálni. Ha állandóan félbeszakítják a nyelvórán, és nem a mondanivalójára figyelnek, hanem a hibáira, akkor a maradék önbizalma is elpárolog, megkukul. Ki ne tudná, milyen kín idegen nyelven megszólalni? Az ember csak makog, sokkal butábbnak érzi magát, mint amilyen valójában. És akkor jön a tanár, aki folytonosan az orrunkra koppint.

Tehát fölösleges a nyelvtanozás?

Azt nem mondtam. A grammatika a nyelv kötőeleme. Szükség van rá, de a nyelvtan nem több mint a kommunikatív tudás egyik eszköze. Érdekes egyébként, hogy a tanárok kevesebb figyelmet szoktak fordítani a szókincsre, mint a nyelvtanra.

Az imént azt mondtad, konzervatív angoltanárod volt. Most mégis a konzervatív nyelvoktatást szapulod.

Nem szapulom, de bizonyos dolgok fölött nem bírok szemet hunyni. Ott van például az internet. Ma jószerivel úgy tanítjuk az angol nyelvet – mint ahogy a többi tantárgyat is –, mintha nem léteznének korunk vívmányai. A gyerekeknek tilos óra közben a ketyeréjükkel babrálni.

Éppen eleget számítógépeznek otthon – nem gondolod?

Nem az a baj, hogy számítógépeznek, hanem az, hogy nem a saját épülésükre fordítják mindazt, amit az információs technológia nyújtani képes. Szerintem pont azt kéne a nyelvórákon gyakorolni, hogy hogyan lehet a modern eszközöket bevonni a tanulásba. Ideje volna közelebb férkőznünk a gyerekek világához, ami – tetszik, nem tetszik – a „gépezés” körül forog. Ennél szerintem nincs jobb motivációs eszköz a tanár kezében. Arról nem beszélve, hogy az internetezés természetes nyelve az angol.

Tény és való, hogy az internet tág teret biztosít arra, hogy igazi angolt halljunk.

És nem igazit is. Merthogy mi, nem angol anyanyelvűek is ilyen-olyan kiejtéssel ugyan, ám mégis megértetjük magunkat. Egyébként nem árt tudni, hogy az angol nyelvű interakciók zöme ma már a nem angol anyanyelvű beszélők között zajlik.

De ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy mondjuk a franciák angolját érdemesebb utánoznunk, mint a britekét? Vagy az amerikaiakét?

Meg az ausztrálokét és indiaiakét.

Az ausztrált még csak értem, de komolyan mondod, hogy az indiai angolt kéne tanítanunk?

Csak mint lehetőséget említem. Az indiai angol ugyanis semmivel sem rosszabb, mint – teszem azt – a brit angol.

Csuda tudja … Az anyanyelvű tanárokat általában jobbnak, értékesebbnek tartják a nem anyanyelvűeknél. Te viszont könyvet is írtál, amiben cáfolod ezt a hiedelmet.

Jól mondod: hiedelmet. Mert igaz ugyan, hogy az anyanyelvű tanár jobban tud angolul, mint például én, viszont jó pár dologban gyöngébben teljesít.

Például miben?

Például abban, hogy én bármit meg tudok magyarázni magyarul, hiszen a gyerekekkel, nyelvtanulókkal közös anyanyelvet beszélek.

Ez meglep. Mi még úgy tanultuk, hogy az angolórán tilos magyarul megszólalni.

Ugyan miért kellene mondjuk egy bonyolult fogalmat angolul magyarázgatnom, ha egyszer a másodperc tört része alatt megadhatom a jelentését magyarul? Továbbmegyek. A nem anyanyelvű sokkal többet tud arról, hogyan lehet magas szintű nyelvtudás birtokába jutni, mint az, aki nem tanulta, hanem az anyatejjel szívta magába az angolt. És még sorolhatnám.

Akkor az anyanyelvű tanárokra nincs is szükség?

Szó sincs róla. A szerencsés diáknak mindkét fajtából kijut. Mindenkitől lehet tanulni, ha nem is feltétlenül ugyanazt.

Végül egy utolsó kérdés. Milyen szerepe lehet a humornak a nyelvtanulásban? Tudjuk, erről is írtál könyvet.

A humor erősíti a tanulási motivációt, oldja a feszültséget, fejleszti a kreatív gondolkodást, közelebb hozza egymáshoz a diákokat, kulturális ismereteket hordoz – hogy csak néhány előnyét soroljam fel. Elég az hozzá, a humornak legalább akkora szerepe van a nyelvtanulásban, mint amekkora az életben. Csak a közhelyet tudom idézni: „Humor nélkül lehet élni, csak nem érdemes.”

[in Hungarian] “Mázlista vagyok” – Major Éva interjúja Medgyes Péterrel

This interview was done in Hungarian and I didn’t feel authorised to translate it into English. I apologise to those who don’t (yet) read Hungarian.

2015. február 3.

készítette: Major Éva

Nagyon örültem, amikor Dróth Júlia, az újdonsült főszerkesztő, nem mellesleg egyetemi csoporttársam, megkért, hogy készítsek interjút Medgyes Péterrel. Péter életem meghatározó egyénisége, először alsó tagozatos, negyedikes koromban találkoztam vele, amikor oroszra tanított, aztán gimnáziumban lett példaképem mint angoltanár, később pedig évtizedeken keresztül dolgoztam az általa vezetett tanszéken, illetve később kollégám és barátom lett. Tudtam, hogy vele bármikor jó beszélgetni...

Major ÉvaMÉ: Hogyan telnek a napjaid most, hogy már nincs annyi órád? Milyen tárgyakat tanítasz, miket írsz?

MP: Az egyetemen továbbra is van néhány órám, köztük módszertan, nyelvfejlesztés a tanári mesterszakon, és a múlt félévben vezettem egy PhD kurzust is. A tanítást tehát nem adtam fel, és amíg nem hülyülök meg teljesen, nem is fogom feladni. Hogy miket írok? Készülvén a 70. születésnapomra, kötetbe gyűjtöttem néhány kedvenc írásomat, összesen 25 cikket, illetve előadást, az egyes fejezetek élén pedig egy-egy velem készült interjú áll. Az antológiának ezt a munkacímet adtam: „Töprengések a nyelvtanításról és miegyébről…” Tehát nemcsak a nyelvtanításról elmélkedem. A mű szinte nyomdakész állapotban van, hála Holló Dorottya alapos lektori és Dróth Júlia kitűnő szerkesztői munkájának. Terveim szerint a Tinta Kiadónál fog megjelenni.Péter Medgyes

MÉ: Egyéb tervek?

MP: Legközelebb az English as a Lingua Franca-jelenségről szeretnék előadást tartani, ehhez gyűjtök most anyagot. Szóval kutatgatok is hellyel-közzel.

MÉ: Nagy utazó hírében állsz. Hová utazol legközelebb?

MP: Tavaly is számos helyen megfordultam. Jártam Albániában, Boszniában, Lengyelországban, kétszer Spanyolországban, az új évet pedig Bangladesben köszöntöttem.

MÉ: Ezek elsősorban angoltanári konferenciák, ha jól tudom.

MP: Szinte kizárólag azok, mert a tanárok körében érzem magam leginkább otthon. Nincs hálásabb közönség az angoltanároknál! Egyébként igazad van: mániákusan utazom, sőt kimutatást vezetek arról, hány országban jártam már.

MÉ: Mi az eredmény?

MP: Banglades volt a 90. ország. Nagy vágyam, hogy elérjem a 100-at.

MÉ: De hisz az rengeteg!

MP: Ha valaki azt mondja nekem gyerekkoromban, hogy ekkora világutazó leszek, bolondnak nézemaz illetőt. Magyarország akkor még zárt ország volt, csak sportolóknak, külkereseknek és néhány kiváltságosnak volt útlevele. Én az utóbbi kategóriába tartoztam: az ifjúsági vívóválogatott tagjaként 19 éves koromban jártam először külföldön.

MÉ: Visszakanyarodva a munkádhoz, hány évig is voltál a Modern Nyelvoktatás főszerkesztője?

MP: Három évig. Az alapító Szépe György professzor kért fel, hogy nem venném-e át tőle a feladatot, miután 20 éven át főszerkesztette a folyóiratot. A megtisztelő megbízatást természetesen örömmel elfogadtam. Élveztem a munkát, amiben nagy segítségemre volt a szerkesztő, Dróth Júlia. Neki adtam át idéntől a stafétabotot – értőbb kezekbe nem is adhattam volna.

MÉ: Miután átvetted a főszerkesztést, miben változott a MoNye tartalma, jellege?

MP: Szépe professzor úrnak múlhatatlan érdemei vannak a folyóirat életre keltésében és működtetésében. A színvonal adva volt, én mégis úgy éreztem, jó lenne közelebb vinni a tanárokhoz, mindenekelőtt a közoktatásban dolgozó kollégákhoz, mert végül is ők alkotják a pedagógusok túlnyomó többségét. Főként őket akartam megszólítani, már csak azért is, mert ez az egyetlen nyelvoktatási folyóirat a piacon. Ezért minden számhoz készítettem egy interjút jeles nyelvtanárokkal, jobbára olyanokkal, akik nem élenjáró iskolákban tanítanak, és mégis eredményesek. Akadtak köztük általános iskolai és középiskolai tanárok, és tudatosan törekedtem a nyelvek közötti egyensúly megteremtésére is.

MÉ: Nekem is feltűnt, hogy nem az angol vitte a prímet.

MP: Nem bizony! Végtére is a MoNye nem csupán az angoltanárok folyóirata, hanem az összes nyelvtanáré. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy mind a mai napig szűk az olvasótáborunk – kevéssé sikerült a MoNye-t népszerűsítenünk.

MÉ: Kéne valaki, aki a promócióval foglalkozik.

MP: Így igaz, de még jobb lenne, ha a nyomtatott változattal párhuzamosan a folyóiratot onlájn is el lehetne érni. Hozzáteszem, részben nyitott kapukat döngetünk, mert az egy évvel korábbi számok már most is ingyen hozzáférhetők a Tinta Kiadó honlapján.

MÉ: Tulajdonképpen miért mondtál le a főszerkesztésről?

MP: Főleg azért, merta ciklikusság híve vagyok. Új seprőként tele voltam ötletekkel, energiával, lelkesedéssel, de egy idő múlva kezdett rutinná válni a munka. Csináltam három évig – csinálja most valaki más!

MÉ: Részben ehhez kapcsolódóan: szerinted melyek ma a legfelkapottabb témák az idegennyelv-oktatásban?

MP: Vannak olyanok, amelyek harminc évvel ezelőttkerültek a köztudatba, de akadnak olyanok is, amelyeket viszonylag újonnan kaptak fel. Ilyen például az imént említett English as a Lingua Franca. De bármelyikről legyen is szó, a fő kérdés mindig az, hogy eljut-e a téma a tanárokhoz. Van-e bármiféle hatása az osztálytermi munkára? Ezzel a világért sem akarom azt sugallni, hogy okvetlenül üdvös lenne, ha lenne hatása. A tanári munka sokkal bonyolultabb, és a tanárok sokkal bölcsebbek annál, semhogy bármelyik divatos irányzathoz kössék a szekerüket. Tapasztalatom szerint széles szakadék tátong a kutatók elméletei és gyakorló pedagógusok gyakorlata között – és ez nem feltétlenül baj.

MÉ: Mondanál egy példát?

MP: Közismerten felkapott téma az információs technológia, ami persze nem is módszer, hanem az egész életünket átfogó, forradalmi változás. Ennek ellenére úgy látom, a tanári munkában nem jelenik meg kellő súllyal. Még azoknál a tanároknál sem, akik otthon állandóan az interneten lógnak szabadidejükben. Ennek nyilván ezer oka van, amelyek közül a nyelvpedagógiai képzés elégtelen volta csak egy.

MÉ: Egy másik lehet az információs technológia módszertanának kidolgozatlansága.

MP: Úgy van, és akkor a tanárok folytonos időhiányát még nem is említettük. Heti 22 vagy annál is több órás robot mellett hogyan lehetne azt várni tőlük, hogy máról holnapra gyökeresen átalakítsák eszköztárukat, benne a blogolással és ki tudja még milyen, egyébként fantasztikusan érdekes dologgal? A kutatók új és új dolgokkal állnak elő, miközben a tanárok csak kapkodják a fejüket. Olvastam egy kimutatást, mely szerint az interaktív tábla legfőbb előnyét sok tanár abban látja, hogy nem lesz tőle krétaporos az inge vagy a blúza. Hadd tegyem hozzá ehhez, hogy én magam nem vagyok az informatikában jártas szakember, más generációhoz tartozom, másként forog az agyam.

MÉ: Azért csak észlelhető valamilyen lassú változás, nem gondolod?

MP: Ami különösen lassúnak hat az informatika pörgéséhez képest. Egyébként ne felejtsük el, hogy a pedagógiai munkát mindig is egyfajta konzervativizmus jellemezte, hiszen az iskola dolga az, hogy szublimált formában közvetítse az évszázadok alatt felgyülemlett hatalmas tudásanyagot.

MÉ: Még egy pillanatra hadd kanyarodjam vissza az English as a Lingua Franca-mozgalomhoz. Mennyiben kapcsolódik ez az általad kutatott anyanyelvű-nem anyanyelvű tanár kérdésköréhez? Az ELF szerinted megkönnyíti, vagy inkább megnehezíti a nem anyanyelvű tanárok helyzetét?

MP: Az, hogy az angol világnyelvvé vált, vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy az angol többé nem az angol anyanyelvű beszélők magántulajdona. Itt lépnek be a képbe az ELF hívei, akik szerint a nem angol anyanyelvűeknek nem a brit vagy az amerikai angolt kellene majmolniuk, hanem valamiféle nemzetközi angol nyelv megtanulására kéne törekedniük. Csakhogy ilyen „nemzetközi angol nyelv” ez idő szerint nem létezik, noha van bizonyos közös többszörös.

MÉ: Mondj egy példát!

MP: A brit angolban a „két hét” megfelelője a „fortnight”. Igen ám, de az amerikaiak „two weeks”-et mondanak, mint ahogy a többi angol anyanyelvű ország beszélői is. Mármost mit tegyen ilyenkor a tanár? Természetesen a „two weeks”-et tanítsa meg, hiszen ez a legelterjedtebb forma; az ELF is ezt követeli – teljes joggal. Idáig nincs is gond. Hanem amennyiben az „asztal” angol megfelelőjét, a „table”-t kell megtanítanom, valahogy ki kell ejtenem a szót. Taníthatom brit kiejtéssel, amerikaival, esetleg ausztrállal, de valamelyiket mégiscsak majmolnom kell. Ezért gondolom azt, hogy aki az ELF fontosságát sulykolja, délibábot kerget. Egy most készülő előadásomban ezt részletesen kifejtem majd, mert ennél azért bonyolultabb a kérdés.

MÉ: Ha már itt tartunk, hogyan választasz témát az előadásaidhoz?

MP: Az ember találomra olvasgatja a szakirodalmat, aminek kapcsán eszébe jut ez meg az. Ha valamelyik téma fölkelti az érdeklődését, célzottabban kezdi bújni a hozzá kapcsolódó szakirodalmat, majd belevág egy kutatásba. Régebben több nagy mintájú felmérést készítettem, és az abból nyert eredményekre támaszkodva írtam cikkeket, tartottam előadásokat. Ma már nincs erőm az effajta felmérésekhez, részben azért, mert pénzbe kerülnek, amihez pályázni kell. Márpedig én utálok pályázni. Így azután ma már inkább csak töprengek, tűnődöm, amiből vagy kikerekedik egy előadás, vagy sem. Amúgy imádok előadni, de a felkészülés rengeteg energiát vesz igénybe. Ha hiszed, ha nem, egy-két évembe telik, mire nyomdakész állapotba kerül egy előadás.

MÉ: Úgy érted, le vannak írva az előadásaid?

MP: Pontosan úgy, és a leírt szöveget olvasom fel szóról szóra. Egyrészt azért, mert lyukas az agyam, másrészt pedig, mert esszé-stílusban fogalmazok, ahol minden szónak jelentősége van. Persze törekszem rá, hogy minél szórakoztatóbb legyen a felolvasás.

MÉ: Beszéljünk kicsit az IATEFL-elnökségedről. Annyit tudok, hogy tavaly megválasztottak, ám alighogy megmelegedtél, már le is mondtál.

MP: Hadd pontosítsak kicsit. Valóban megválasztottak, de a jövendő elnök az első évben csak alelnök,hogy beletanuljon a mesterségbe. Utána következik két év tényleges elnöki munka, majd levezetésképpen még egy év alelnökség. Vetésforgóban működünk.

MÉ: Ha jól értem, akkor be sem iktattak elnöknek.

MP: Így igaz. De mielőtt a lemondásomra rátérnénk, tudni kell, hogy az IATEFL a világ legnagyobb angoltanár-szövetsége, több mint négyezer taggal, akik a világ száz országából verődnek össze. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy megválasztottak, de nem minden előzmény nélkül történt a dolog. Több évtizedes kapcsolat fűz az IATEFL-hez, ami még jóval a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza. Ott kezdődött, hogy az alapító Bill Lee afféle missziónak tekintette a kelet-európai kollégák támogatását, talán azért is, mert csehszlovák felesége volt. Az ő révén jutottam el először egy angliai IATEFL-konferenciára, először résztvevőként, majd előadóként is – és persze nemcsak én, sok más magyar kollégám is.

MÉ: Majd segítettél beindítani a magyar IATEFL-t.

MP: A rendszerváltás táján felmerült egy magyar IATEFL létrehozásának a gondolata, és a gondolatot hamarosan tett követte. Nagy örömömre engem választottak meg az IATEFL-Hungary első elnökének, ma pedig a védnöke vagyok – egyébként idén ünnepeljük fennállásunk 25. évfordulóját. Voltam később azIATEFL anyaszervezetének vezetőségi tagja is három éven át. Elég az hozzá, nem újszülöttként kerültem be – ha szabad így mondani – a pixisbe, hosszú évtizedes múlt állt mögöttem. Alelnöki megbízatásomat nagy lelkesedéssel kezdtem meg, ám bizonyos belső nyelvoktatás-politikai kérdésekben nézeteltérésem támadt a jelenlegi elnökkel, ami sajnos elmérgesedett, ezért jobbnak láttam, ha lemondok. De hozzáteszem: nem vágtam be magam mögött az ajtót, továbbra is az IATEFL lelkes híve vagyok, különösebb tüske nem maradtam bennem, előre tekintek.

MÉ: Az interjú elején azt mondtad, leendő tanárokat tanítasz a mesterképzésben. Mennyire különböznek a mai jelöltek a korábbiaktól? Hozzáállásban, lelkesedésben?

MP: Mint semmi a világon, a jövendő nemzedék sem ugyanolyan, mint mondjuk az én generációm volt. Amikor én voltam egyetemi hallgató, akkor az angoltanítás – mondjuk így – az államilag megtűrt szakmák közé tartozott, nagy kereslet mutatkozott rá, hiszen roppant kevesen beszéltek angolul. Ennélfogva az angoltanárok privilegizált helyzetet élvezhettek, valósággal kapkodtak utánunk. Dicsekvés nélkül mondom, hogy amikor én végeztem az egyetemen, nyolc állásajánlatot kaptam. Ez nem feltétlenül az én személyemnek szólt, mint inkább fiatal férfi mivoltomnak az elnőiesedett pedagógusi szakmában. Abban, hogy ma már túltermelés van angoltanárokból, én is ludasnak érzem magam, hiszen a kilencvenes években százával képeztünk ki angoltanárokat az ELTE Angol Tanárképző Központjában. Sajnálatos tény, hogy „tömegáruként” csökkent az ázsiónk.

MÉ: Mi következik ebből?

MP: Az, hogy a legtehetségebb fiatalok többsége nem a megalázóan alacsony fizetésekkel „kecsegtető” tanári pályát választja. Sokan jobb híján jelentkeznek hozzánk. És persze az sem biztos, hogy a felvettekből angoltanár lesz. De még ha ez is volna a szándékuk, lehet, hogy nem fognak tanári állást találni. Ma bizony sok az eszkimó és kevés a fóka: nemrég hallottam, hogy egy budapesti középiskolai állásra száz fölött volt a jelentkezők száma. Ezzel együtt sem panaszkodhatom a nálunk tanuló hallgatókra: értelmesek, lelkesek, kedvesek.

MÉ: Mi a véleményed a tanárképzésben kifutóban lévő bolognai rendszerről, illetve a visszatérő új rendszerről? Melyiket tartod célravezetőbbnek?

MP: Régen ugye az első diploma megszerzése után kellett a fiatalnak döntenie a továbblépésről, mostantól viszont már az egyetemre való belépéskor, ami szerintem túl korai.  Ebből következik, hogy én egyértelműen a kétlépcsős képzés híve vagyok.

MÉ: Van-e valami olyasmi, amit hiányolsz a jelenlegi képzésből?

MP: Szerintem a hallgatóknak minden lehetőségük megvan arra, hogy elsajátítsák a szakma csínját-bínját. Inkább a nyelvtudásukkal van a baj.

MÉ: Miért, ti jobban tudtatok angolul annak idején?

MP: Sokkal rosszabbul. Ugye nem kell magyaráznom, miért: ma már a csapból is az angol nyelv folyik, régen ez korántsem volt így. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a hozzánk érkezettek többsége megrekedt amolyan konyhanyelvi szinten.

MÉ: Amit egyesek bébiszitter-angolnak hívnak.

MP: Mások meg repülőtéri angolnak. Szó se róla, a hallgatóink többsége folyékonyan beszél, de hibásan, szegényes szókinccsel. Márpedig az angoltanár legfőbb kincse a nyelvtudása: minél jobban tud valaki angolul, annál nagyobb eséllyel lesz belőle jó tanár. Ezt kevesen tudatosítják magukban: örülnek, ha ragad rájuk valami, de nem törik magukat, hogy magasabb szintre jussanak. Kedvelik az angol nyelvet, de nem szerelmesek belé.

MÉ: Miért, te szerelmes vagy az angolba?

MP: Fülig. És ez a szerelem az én esetemben örök.

MÉ: Megengedsz egy személyeskedő kérdést?Te a pályafutásod során a tanításon kívül több magas pozíciót is betöltöttél: voltál nagykövet, államtitkár, rektorhelyettes. Bevallom, rajtad kívül kevés olyan vezetőt ismerek, aki nem szállt el magától. A hatalomhoz közel kerülve ugyanúgy viselkedtél a kollégáiddal, ismerőseiddel, barátaiddal, mint gimnáziumi tanárként. Tudatosan próbálsz szerény maradni, vagy egyszerűen ilyen vagy?

MP: Idén halt meg Hankiss Elemér, aki tanárom volt az egyetemen. Nagy hatással volt rám. Nemcsak a határtalan tudása nyűgözött le, hanem a szerénysége, megközelíthetősége is. Később bebizonyosodott róla, hogy sosem érdekelte a pozíció. Kérészéletű tévéelnökségét is játékosan fogta fel, és nyomban felállt, amikor úgy érezte, ellehetetlenült. A világért sem akarom magamat Hankisshoz hasonlítani, de valahogy engem sem vonzott a hatalom. Ha a helyzet úgy hozta, elfogadtam a felkínált vezetői posztot, de sosem hajtottam rá. Amikor pedig én lettem a „főnök”, igyekeztem megőrizni a civil mivoltomat, és amit csak lehetett, a beosztottaimra delegáltam, amiben a lustaságom is szerepet játszott. Meg aztán, mire megmelegedtem valahol, más dolgok kezdtek el izgatni, úgyhogy igyekeztem szabadulni a kötöttségektől. Úgy gondolom, hogy a hatalom kiöli az emberből a kreativitást, gúzsba köti, márpedig én mindennél többre értékelem a szabadságomat.

MÉ: És a hatalommal járó pénz? Az sem érdekelt?

MP: Nem akarok szépelegni: mindig örülök, ha pénz áll a házhoz. De soha nem vállaltam munkát csak azért, mert az jól tejelt. Ugyanakkor rengeteg mindent ingyen csináltam. A múltban is, ma is. Sosem vágytam többre, mint hogy tisztes polgári létben élhessek a családommal. És eddig ezt sikerült is biztosítanom.

MÉ: A vezetői stílusodról szólva, egykori tanszéked munkatársaként mindig azt éreztem, hogy bízol bennünk. Szép dolog a bizalom, de kockázatos is, nem gondolod?

MP: Nézd, amikor a kezdet kezdetén magam választhattam ki a kollégáimat, mint a megboldogult Angol Tanárképző Központ esetében, akkor csak magamat hibáztathattam volna, ha rosszul sül el a dolog. De szerencsére jól választottam: fantasztikus kollégák vettek körül! Ha viszont vezetőként belecsöppenek egy adott környezetbe, akkor „hozott anyaggal” vagyok kénytelen dolgozni. Lásd az Oktatási Minisztériumot vagy a Nagykövetséget. De bevallom: ott sem ért sok csalódás. Megfigyeltem, hogy a kollégák sokkal jobban dolgoznak bizalommal teli légkörben. Akkor is, ha nem nézek folyton a körmükre.

MÉ: Szerintem a legtöbb főnök nem osztja a véleményedet, ezért inkább maguk csinálnak meg mindent, ha beleszakadnak is.

MP: Úgy kell nekik – a beosztottaiknak pedig őszinte részvétem.

MÉ: Ha már szóba hoztad az Angol Tanárképző Központot, ott valódi demokratikus légkör uralkodott. Én tudom, hogyan csináltad, de oszd meg a titkot az olvasókkal is.

MP: Nincs ebben semmi titok, ellenben hadd mondjak egy példát. Bevett szokás volt nálunk, hogy minden fontos kérdésben közösen döntünk, és az én szavazatom ugyanúgy egyet ért, mint akárki másé. Akkor is, amikor új kolléga felvételéről döntöttünk. Megállapodtunk abban, hogy csak olyan kollégát veszünk fel, akit egyikünk sem vétóz meg. Kétszer is előfordult, hogy leszavaztak. Ilyenkor duzzogtam egy sort, de gyorsan túltettem magam a dolgon. Beláttam, hogy így működik a demokrácia. Az állandó egyeztetési kényszer miatt lassan forognak a kerekek, de valamilyen oknál fogva mégis azokban az országokban boldogabbak az emberek, ahol megvan a bizalom, az együttműködési hajlandóság – egyszóval működik a demokrácia.

MÉ: A diktatúrák előnye viszont az, hogy a ripsz-ropsz döntéseket rögtön át lehet verni.

MP: Jól mondod, át lehet verni. Csakhogy én nem az erőszak, hanem a vita és a kompromisszumok híve vagyok. Az Angol Tanárképző Központ szerencsés csillagzat alatt született – születésének éve egybeesett az egész országot érintő demokratikus fordulattal. De én amúgy is mázlista vagyok. Nagyszerű Angol Tanszéken tanulhattam diákként, egy mélyen demokratikus szellemiségű iskolában és csodálatos igazgató szárnyai alatt kezdhettem meg a pályafutásomat…

MÉ: …a budapesti Radnóti Gimnáziumban, Lukács Sándor vezetése alatt.

MP: Utána magam is az Angol Tanszéken találtam magam, amely a maga liberális légkörével párját ritkította a rendszerváltás előtti Magyarországon, és mondhatom, mit sem változott az azóta eltelt évtizedekben. Hiába, genius loci.

MÉ: Azért beiktattál a pályádon néhány vargabetűt is…

MP: Ott sem tudtam kibújni a bőrömből. Engedj meg egy anekdotát. Amikor bevonultam katonának, magas lázzal rögtön a laktanya gyengélkedőjére kerültem. Egy hétig nyomtam az ágyat, majd ahogy kiléptem a gyengélkedő kapuján, belebotlottam egy tisztbe. Odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Tessék mondani, hol kaphatom meg a katonaruhámat?” „Ki maga? És hogy merészel engem így megszólítani?” – förmedt rám. „Civil vagyok” – hebegtem. A katonaságnál rajtam is ragadt ez a név. Ez régen történt, de én ma is civilnek, polgárnak érzem magam, és nem is akarok más lenni.

MÉ: Egy utolsó kérdés. Tanárként az ember gyakran úgy érzi, hogy az oktatási terén nem a legjobb irányba mennek a dolgok idehaza. Milyen útravalót adnál a nyelvtanároknak?

MP:Tudod, léteznek egész országot érintő, „kozmikus”ügyek, amelyekhez a magunkfajta tanárok nem tudnak hozzászólni. Illetve talán tudnánk, de a kutya sem hallgatna ránk. Vannak azután a „kisebb” ügyek – a mi esetünkben ez maga a tanítás, a mi igazi terepünk. Becsukjuk magunk mögött a tanterem ajtaját, és onnantól kezdve azt csinálunk, amit csak akarunk. Ha jól dolgozunk, boldogok leszünk, ha nem, boldogtalanok. És azzá tesszük a tanítványainkat is. Ilyen értelemben az én kezemben van a sorsom – nem foghatom rá balsorsomat az éppen soros oktatási miniszterre.

MÉ: Ha éppen van olyan.

MP: Enyém a dicsőség, de adott esetben a szégyen is. És ami ennél fontosabb: az én kezemben van a diákjaim sorsa is. Senki nem akadályozhat meg, hogy ebben a mikrokörnyezetben csodákat műveljek. Olyan csodákat, amilyenekről a hatalmasságok nem is álmodhatnak.

MÉ: Péter, köszönöm az interjút!

Megjelent: Modern Nyelvoktatás (2015/1)

Marek Kiczkowiak interviews Péter Medgyes

1. TEFL Equity Advocates: Thanks a lot for agreeing to be interviewed, Péter. We’d like to start off our discussion by talking about the problem of discriminatory job ads. It seems that the majority of EFL posts advertised are for NESTs (Native English Speaker Teachers) only. Many language schools prefer hiring NESTs (despite the fact that in the EU it is illegal to do so) because of the supposed ‘market demand’, i.e. students want to have classes with native speakers. Do you think this market demand is real? If so, what caused it in the first place? If not, why do so many schools continue to advertise for native speakers only?

Marek, you lead in with „many language schools”. The question is how many – the majority? Anyway, which countries are we talking about? Poland, Brazil, Sri Lanka? Mind you, I’m aware that in a lot of countries posts are advertised for native speakers only. „Non-NESTs need not apply,” they say. Continue reading Marek Kiczkowiak interviews Péter Medgyes

Vicky Loras: Interview with Professor Péter Medgyes

img027-400Vicky: Professor Medgyes, first of all I would like to thank you for this interview – I have admired your work since I was in university!

Professor Medgyes: Thank you very much, Vicky. But frankly I’d much prefer if you called me Peter. It’ s far more informal. My students call me Peter too.

Vicky: You started your career as a school teacher. How did you enter the field of education?

Continue reading Vicky Loras: Interview with Professor Péter Medgyes

NNEST blog June 2011

Interviewer: Shu-Chun Tseng

1. Could you tell us why and how you decided to become an educator?

(Ana Wu, ESL instructor at City College of San Francisco)

Dr. Medgyes: When I was a university student the last thing on my mind was to become a teacher. In my youth I didn’t like going to school and my dream was to become a literary critic. However, I was so exhilarated by the practicum experience in the last year of my university studies that I felt I was born to be a teacher. (Youngsters are full of self-confidence, you know.)

2. In your teaching journey, what are your own terms of being “an ideal teacher”? And, how do you achieve your own goals?

(Shu-Chun Tseng, PhD, Indiana State University)

Continue reading NNEST blog June 2011