Tag Archives: NEST

25 August update

In anticipation of the rush of the new academic year, let me reminisce about those events of last spring which I didn’t include in my July report.

It goes without saying that the epitome of my year was the IATEFL Glasgow conference. For one thing, I was one of the speakers of the ELT Journal debate, which is a regular forum at IATEFL conferences to discuss topical issues. This year the theme was what I like to call the ‘English as a Lingua Franca movement’.  Moderated by ELTJ editor Graham Hall with a touch of humour, I argued that ELF may be interesting for researchers, but it’s not important for teachers and learners. At the other end of the table sat Alessia Cogo, who opposed my motion. The two exposés were followed by comments from the floor. Whereas I felt that the sympathy of the audience lay with Alessia, I was relieved that no bad eggs were thrown at me.

If this wasn’t enough, I also wrote an article for ELT Journal, in which I called into question the relevance of academic research beyond the narrow confines of ELF too. My arguments were challenged by Amos Paran. Both my article and Amos’ response are due to appear in the October issue of the journal. I’m ready for the worst and wouldn’t be surprised if I were ostracised from the noble ranks of researchers.

Back to Glasgow. Next to the registration desk stood Susan Holden throughout the four days of the conference. As publisher of the third edition of my book, ‘The Non-native Teacher’, she gave a free copy to each participant – a total of nearly two thousand copies! As I joined her at the desk, my heart was filled with joy as the delegates were queueing up to have their copy signed by the author. Should you be interested in buying the book, place your order here: The English Language Bookshop, Brighton, www.elb.brighton.com. (This is called self-promotion, isn’t it?)

Whereas I love Scotland, I must admit that Malaysia promised to be a far more exotic country to visit. After a never-ending flight, I arrived in George Town. I wonder why a Malaysian town should still wear the English name decades after it became independent from British colonial rule. Anyhow, it’s the capital city of Penang, a smallish island in the Malacca Strait opposite Sumatra. And what a wonderful place it is! Cosmopolitan in character, with a healthy mix of Malay, Chinese and European faces, plus a vibrating old city. On entering the hotel where I was staying and where the conference was held, I noticed this sign:

no durians

What on earth is durian? It looks like a fruit, but I didn’t find it among the dozens of fruits served at breakfast. Having checked it in a dictionary, I found that durian is such a malodorous fruit that it’s banned from public places. Some people feel sick even at the sight of it, while others call it the king of fruits. Durian is nearly as divisive in South East Asia as marmite in Britain. By the way, the fruit looks like this outside:

durian

and like this inside:

durian inside

Go for it if you have a stomach less sensitive than mine – and if it is available in your country.

At the conference I met my friend Tamás Kiss, who had arranged my invitation to PELLTA, the local English teachers’ association. Until recently Tamás taught in Singapore but now he works in China. He’s a regular speaker at PELLTA; he says this is his favourite conference venue – and after this wonderful conference it’s  my favourite as well. Another apparition revenant is Tony Wright, a gregarious colleague from England, who was instrumental in founding the association in the late 1980s. Since then he’s never been absent from the biannual conferences, partly in order to revisit the same places in George Town that his father had taken pictures of many decades before. Like father, like son.

While the time difference between Hungary and Malaysia is six hours, Mexico is seven – albeit in the opposite direction. No sooner had I got back from Penang than I was off to Guadalajara. Well, not quite because I had a few days’ rest in Copenhagen with my family, barely enough time to get over my jetlag, let alone the climatic change.

Well before the conference I sent a video message to greet the prospective conference participants. You may watch it here:

The flight to Guadalajara with layover time in Amsterdam and Mexico City took as much as the one to Penang. Cramped seats, delays, turbulence. Arrival in Guadalajara, transfer to the hotel, on and off sleep, early breakfast. Half a day for my own pleasure. Let’s go sightseeing! I ask the receptionist:

“How can I get to the city centre?”

“By taxi, sir.”

“Could you change fifty dollars into pesos please?”

“I’m sorry, sir, we’ve run out of pesos.”

“Can I pay the driver in dollars?”

“No, you can’t, sir, he’ll take pesos only.”

“But then how can I get to the city centre?”

“By taxi, sir.”

Catch-22. In despair I ask for a city map. Well, we’re here and here’s the city centre. Hm. Should be within walking distance. It’s half past eight in the morning and the sun is shining brightly. I’m walking east along a busy main road towards the centre. Half an hour later I’m in the middle of an industrial part of Guadalajara with factory yards on either side. Now I have to cross railway lines and then a motorway. Run, Péter, run! By that time the sun is hitting me harder and harder. I’m getting tired.

Another half hour and I’m in a more lively district. Look, there’s a bank over there. Hurray! The bank clerk shakes his head and the little that I can understand from his Spanish is that they won’t change money. Why don’t you walk three blocks down the road, he says, and you’ll find a cash machine. I drag myself on. This should be it, three machines in the wall. I try to stick my card into the hole: it won’t fit in. The guy on my right waves me to the one at the opposite end. I’m hesitating. What if my card disappears in the interstice and won’t reemerge? No, better not.

I keep walking. Wow, there’s another bank over there. Sorry, sir, we don’t change money, says the guy, but if you walk five blocks down this road, you’ll find one that will. Opposite a McDonald’s place. Don’t give up, Péter, pull yourself together. Trot, trot, trot and then, lo and behold, the bank as said is there just across the McDonald’s. After waiting for my turn for a good half hour I have the precious pesos in my hand. I hail a taxi and in about fifteen minutes I get off at the foot of the main cathedral. And next to it what do I find? A hop on-hop off bus. I walk up to the booth selling tickets for the sightseeing tour. When does it depart, I ask the fat lady. Come back in about forty minutes, she says. OK, I’ll be here by eleven.

I enter the cathedral and dump myself in a seat exhausted. It’s pleasantly cool inside. Half an hour later I return and ask the same lady what now. We still need another nine passengers, sir, and then we’re off. How many are there yet? You’re the first one, sir. Thank you very much. I take the next taxi pulling up, back to the hotel, up to my room, into bed and have a sound sleep until the next morning. Guadalajara, you’ve missed the only chance you could have entertained me! Tough luck.

Otherwise, the conference was very well organised and my hot-off-the-press book was displayed on a faraway stand. The sales representative was just sitting there without a yen to sell my book or any other book for that matter. Then I bumped into Andy Cowle, a guy I’d never met before. It turned out that he’d been working with Susan Holden and had actually been employed by her at Macmillan in the early nineties. After a few drinks he suggested that I hold up my book at crucial points during my presentation. I told him I would be the last one to promote my book in such a flamboyant way. As the audience were leaving the auditorium after my talk, Andy nearly blocked the exit, waving my book and shouting that this was the last chance to buy my book. And he would step aside only after all the copies were sold. Meanwhile the rep was just standing there idly. God bless you, dear Andy!

This should be enough for now. Next time: Salamanca and Zaježka – you’ve been warned!

1 April 2017 update

I know, I know. I’ve clammed up for more than half a year. Sometimes I have the impression that I’m just writing for the bottom drawer of my desk and then, out of the blue, I receive a gentle reminder from my dear colleague Kata Csizér, ‘What happened? Have you died or what?’ So here I come again.

Conferences. Stirling – and not Sterling as I was corrected by my old friend and publisher, Susan Holden. Two presentations at the invitation of SATEFL (The Scottish Association for the Teaching of English as a Foreign Language). The first one is ‘Always Look on the Bright Side – Being a Non-native Teacher’. This I’ve delivered countless times at conferences, but it’s never been the same. I get an invitation, send a menu of my lectures for the hosts to choose from and then, bingo, it’s my non-native talk they request nine times out of ten. I say to myself, ‘Hurray! I won’t have to prepare for this one, I’ve done it some many times.’ I’m sitting at my desk, reading my old notes before I realise that it needs trimming here, updating there, adding a little here, deleting quite a bit there. And by the time I finalise it in a month or two, the whole talk has been rehashed. I’ve churned out at least fifty variations and I’m sure there’re many more in the offing.

You like the phrase ‘in the offing’? As I use it in one of my talks, a participant asks,

Sorry, what does ‘in the offing’ mean?
Well, it means that something is likely to happen soon.
I see. But what is ‘offing’? – she insists.
‘No idea. Anybody know?’
‘A distant part of the sea in view’ – says an elderly man in the audience.

Of course, he was a native speaker of English; you’ve got to be a native speaker to know such words, haven’t you? Truth be told, he was the only participant who knew this word. And you’ve got to be a Brit to know all these nautical terms, too, and not a poor Hungarian from a landlocked country.

Back to Stirling. My second presentation is entitled ‘Elfies at large – Beware!’. It’s meant to be a provocative talk, but this time no bad eggs were thrown at me, probably because there were no elfies sitting in the auditorium. ‘Who the heck are elfies?’ – I hear you ask. Well, they’re representatives of the ELF movement. ‘ELF movement? What’s that?’ It would take too long to explain it in this blog, but if anyone is interested, I’ll happily send them the text of my talk in an attachment.

The campus of Stirling University is the most beautiful one I’ve been to so far. It’s situated on the site of the historic Airthrey estate with an artificial lake (oops, loch) in the middle. Look how beautiful it is:

Stirling, Airthrey Castle.

The conference itself was held in the 18th century Airthrey Castle. I was truly honoured to have the opportunity to deliver my talks in the central hall of this gorgeous building wainscotted all around:

BTW (read: by the way, as I learnt recently), it took me a thirty-minute walk from the Stirling Court Hotel (a student hostel rather than a fancy hotel) to Airthrey Castle on foot. It was crisp but sunny. I’ve always been so lucky in Scotland. I’ve been there at least ten times, and the weather has always been like this. I could hardly believe my host, Eddy Moran, who said that it had been awful the day before I arrived. When I returned home after the conference, he wrote in a message that the weather had turned miserable again.

The best time of my short sojourn in Stirling came when my dear friend Susan Holden drove me to her house in Callander, a small town in the council area of Stirling. As we were chatting, I couldn’t take my eyes off the River Teith just a few metres away from us. The carefree life of ducks was occasionally disturbed by canoes swifting by.

The first weekend of October is traditionally reserved for IATEFL Hungary, of which I’m the proud patron. I love conferences when I’m not a speaker. (It’s conferences when I am a speaker that I enjoy even more, says the man with the big head.) The highlight of the conference was Carolyn Graham, author of countless materials (‘Jazz Chants’, in case you forget who she is). She’s in her eighties, can hardly walk, needs to lean against the table for balance but as soon as she begins to tap the rhythm and plays the piano to accompany her own singing, she turns into a twenty-year-old beauty queen. I was not the only one whose eyes were filled with tears during these rare moments of miracle.

I was also invited to attend a Minsk conference at the invitation of Yuri Stulov, an old friend of mine. It was four years ago that I was a guest speaker there, and I would have loved to return, but I couldn’t. It was not so much the red tape one has to cut through to be granted a Belarus visa why I cancelled my trip, but rather my preoccupation with preparing the third edition of ‘The Non-native Teacher’. I was too busy to break the tempo.

Getting back to Susan Holden, she was the editor-in-chief of Macmillan when the first edition of ‘The Non-native Teacher’ saw the light of day. After the manuscript had been rejected by another major publishing house, I approached Susan whether Macmillan would be interested in bringing it out. A week later she answered in the affirmative and sent me a draft contract. I couldn’t believe my eyes! To cut a long story short, the book was published half a year later and went on to win the Duke of Edinburgh book prize the following year. I was on cloud nine! The book was republished five years later by the German publisher Hueber Verlag, and the third edition is due out any moment.

You won’t believe what I’m telling you now. As I’m writing this blog, I check my email and what do I see? This:

Dear Péter,

The printer has just delivered 6 advance copies – it took an extra day for the ink to dry properly! It is quite heavy, and I think looks pretty good (although I haven’t looked in detail yet!). I hope you will feel it was worth all that work – and the daily emails! Am looking forward very much to seeing you next week.

Love,

Susan

And here’s the book cover attached to the letter:

The Non-Native Teacher by Péter Medgyes

No, no, this is not an All Fools’ Day joke. It’s real. Hot off the press. I’m so overwhelmed with my new-born baby now that I must stop at this point. Please excuse me. Will come back as soon as I’m recovered.

Péter

Angolul tudni életre szóló szerelem [in Hungarian]

Peter MedgyesDezsényi István és Salánki Ágnes készített velem interjút az 5percangol számára.

Interjú Medgyes Péterrel angoltanulásról, régi és új módszerekről, tanárokról és diákokról.


Medgyes Péter könyvein, tankönyvein generációk nőttek fel, többek között mi is. A könyvespolcunkon ott sorakoznak a ma már klasszikusnak számító gimnáziumi tankönyvei. Elsők közt írt gyerekeknek szóló angol nyelvkönyvet Magyarországon. Ha azt mondjuk: „Hömpörö apor Ündürixi!”, a korosztályunkból valaki biztosan mosolyogva idézi fel, hogy „Ja, a Linda and the Greenies.”

Miért szereted az angol nyelvet?

Mint annyi más az életben, ez is a véletlen műve. Szüleim óvodás koromtól kezdve egészen az érettségiig magántanárhoz járattak. Máig rejtély számomra, miért éppen angolra, hiszen ők maguk egy árva szót sem beszéltek angolul. Ez amúgy sem volt olyan felkapott nyelv akkoriban, mint manapság, sőt majdhogynem a tiltott kategóriába tartozott. Mindenesetre az angolhoz mindmáig hű maradtam, és ő is hozzám – a szerelmeimben olykor csalódtam életem során, benne soha.

Mit találsz benne érdekesnek? Furcsának? Nehéznek?

Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha az angol érdekesebb lenne bármely más nyelvnél. Minden nyelv izgalmas, furcsa és sok tekintetben nehéz is. Tapasztalatból mondom, mert az évek során elég sok nyelv tanulásába belefogtam.

Mégpedig?

Tanultam németet, franciát, oroszt, latint, és bizonyos szintig el is jutottam belőlük. Sőt az arab nyelvbe is belekóstoltam, miután négy éven keresztül Szíriában éltem. Ha nehézségi sorrendet kéne fölállítanom, akkor az arab kenterbe verné az általam ismert többi nyelvet. Talán azért tört bele a bicskám az arabtanulásba, mert öreg fejjel veselkedtem neki.

Sokan szeretnék tudni, hogyan lehet gyorsan, könnyen, hatékonyan megtanulni angolul. Van rá recepted?

Ha volna, akkor most dollármilliárdosként a Bahamákon süttetném a hasam. A felől viszont szemernyi kétségem sincs, hogy se gyorsan, se könnyen nem lehet hatékony nyelvtudás birtokába jutni. Vannak olyan nyelviskolák, akik ezzel hirdetik magukat – hazudnak, mégis sokan bedőlnek nekik, mert ugyan ki szeret drága pénzért vért izzadni, ráadásul csekély eredménnyel? A sült galambot várják.

Azért akadnak szép számmal olyanok is, akik tudnak angolul. Itt vagy például te magad. Milyen módszerekkel tanítottak? Vagy azok már elavultak?

Mondom, én szerencsés vagyok, mert angol óvodába jártam, habár néhány angol dalocskán és versikén kívül minden magyarul zajlott a foglalkozásokon. De valami hatása mégiscsak lehetett.

Akkor irány az angol óvoda?

Ez nem csak pénz kérdése. Legyünk óvatosak! Attól még, hogy egy óvoda cégtáblájára kiírják, hogy kétnyelvű, nem biztos, hogy az óvó nénik tudják is, hogyan kell egy kisgyereket idegen nyelvre tanítani. Ugyanúgy, ahogy meg lehet vele szerettetni a nyelvtanulást…

… meg is lehet utáltatni.

Pontosan. Attól se legyen senki elájulva, hogy egyre több iskolában már az első általánosban kezdődik az angoltanulás. Minden a tanáron múlik.

Ezek szerint neked jó angoltanárod volt.

Nem jó, hanem kitűnő, noha a konzervatív tanár szobrát róla lehetett volna megmintázni. Módszer ide, módszer oda, a döntő tényező a tanár egyénisége.

Milyen csapdákba lehet beleesni nyelvtanulóként? Hogyan lehet ezeket kikerülni?

Ha valaki gyermekkorában nem tanult meg rendesen angolul, arról rendszerint nem ő tehet. Ha viszont felnőttként vág neki, és kudarcot vall, azért ne mást, hanem önmagát hibáztassa. Mert nem volt elég ideje, odaszánása, kitartása. Mert valljuk be: az emberek nagy része nem magáért a nyelv szeretetéért tanul angolul, hanem azért, mert szüksége van rá. Márpedig a külső kényszer sokkal kevesebbet ér a belső eltökéltségnél.

Mi az utazás szerepe a nyelvtanulásban? Aki angolul akar tanulni, utazzon minél többet? Nem véletlen, hogy pont neked tesszük föl ezt a kérdést, mert – ha jól tudjuk – közel száz országban megfordultál.

Hát persze, nincs jobb dolog az utazgatásnál. Ennek van talán a legnagyobb motivációs ereje. Hiszen külföldön nincs mese, muszáj angolul megszólalnunk, kézzel-lábbal nem sokra megyünk. A legjobb persze, ha angol nyelvterületet veszünk célba, de ma már bárhol a világon elboldogulunk az angollal.

De mondd, miért van az, hogy az európai rangsorban hátul kullogunk az idegen nyelveket beszélők számarányát tekintve? Nem kéne nagyobb súlyt fektetnünk a nyelvhelyességre, a nyelvtan sulykolására?

Hisz épp ez a fő baj! Hogy a nyelvtant sulykolják, és ha valami hibát vétek, akkor a tanár nyomban kijavít, ahelyett hogy hagyná, hogy végigmondjam.

Jó, jó, de mi van akkor, ha valaki folyamatosan beszél ugyan, ám közben hibát hibára halmoz?

Na és? A lényeg az, hogy értik-e, amit mond, célba ért-e az üzenete. Vagyis, hogy tud-e kommunikálni. Ha állandóan félbeszakítják a nyelvórán, és nem a mondanivalójára figyelnek, hanem a hibáira, akkor a maradék önbizalma is elpárolog, megkukul. Ki ne tudná, milyen kín idegen nyelven megszólalni? Az ember csak makog, sokkal butábbnak érzi magát, mint amilyen valójában. És akkor jön a tanár, aki folytonosan az orrunkra koppint.

Tehát fölösleges a nyelvtanozás?

Azt nem mondtam. A grammatika a nyelv kötőeleme. Szükség van rá, de a nyelvtan nem több mint a kommunikatív tudás egyik eszköze. Érdekes egyébként, hogy a tanárok kevesebb figyelmet szoktak fordítani a szókincsre, mint a nyelvtanra.

Az imént azt mondtad, konzervatív angoltanárod volt. Most mégis a konzervatív nyelvoktatást szapulod.

Nem szapulom, de bizonyos dolgok fölött nem bírok szemet hunyni. Ott van például az internet. Ma jószerivel úgy tanítjuk az angol nyelvet – mint ahogy a többi tantárgyat is –, mintha nem léteznének korunk vívmányai. A gyerekeknek tilos óra közben a ketyeréjükkel babrálni.

Éppen eleget számítógépeznek otthon – nem gondolod?

Nem az a baj, hogy számítógépeznek, hanem az, hogy nem a saját épülésükre fordítják mindazt, amit az információs technológia nyújtani képes. Szerintem pont azt kéne a nyelvórákon gyakorolni, hogy hogyan lehet a modern eszközöket bevonni a tanulásba. Ideje volna közelebb férkőznünk a gyerekek világához, ami – tetszik, nem tetszik – a „gépezés” körül forog. Ennél szerintem nincs jobb motivációs eszköz a tanár kezében. Arról nem beszélve, hogy az internetezés természetes nyelve az angol.

Tény és való, hogy az internet tág teret biztosít arra, hogy igazi angolt halljunk.

És nem igazit is. Merthogy mi, nem angol anyanyelvűek is ilyen-olyan kiejtéssel ugyan, ám mégis megértetjük magunkat. Egyébként nem árt tudni, hogy az angol nyelvű interakciók zöme ma már a nem angol anyanyelvű beszélők között zajlik.

De ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy mondjuk a franciák angolját érdemesebb utánoznunk, mint a britekét? Vagy az amerikaiakét?

Meg az ausztrálokét és indiaiakét.

Az ausztrált még csak értem, de komolyan mondod, hogy az indiai angolt kéne tanítanunk?

Csak mint lehetőséget említem. Az indiai angol ugyanis semmivel sem rosszabb, mint – teszem azt – a brit angol.

Csuda tudja … Az anyanyelvű tanárokat általában jobbnak, értékesebbnek tartják a nem anyanyelvűeknél. Te viszont könyvet is írtál, amiben cáfolod ezt a hiedelmet.

Jól mondod: hiedelmet. Mert igaz ugyan, hogy az anyanyelvű tanár jobban tud angolul, mint például én, viszont jó pár dologban gyöngébben teljesít.

Például miben?

Például abban, hogy én bármit meg tudok magyarázni magyarul, hiszen a gyerekekkel, nyelvtanulókkal közös anyanyelvet beszélek.

Ez meglep. Mi még úgy tanultuk, hogy az angolórán tilos magyarul megszólalni.

Ugyan miért kellene mondjuk egy bonyolult fogalmat angolul magyarázgatnom, ha egyszer a másodperc tört része alatt megadhatom a jelentését magyarul? Továbbmegyek. A nem anyanyelvű sokkal többet tud arról, hogyan lehet magas szintű nyelvtudás birtokába jutni, mint az, aki nem tanulta, hanem az anyatejjel szívta magába az angolt. És még sorolhatnám.

Akkor az anyanyelvű tanárokra nincs is szükség?

Szó sincs róla. A szerencsés diáknak mindkét fajtából kijut. Mindenkitől lehet tanulni, ha nem is feltétlenül ugyanazt.

Végül egy utolsó kérdés. Milyen szerepe lehet a humornak a nyelvtanulásban? Tudjuk, erről is írtál könyvet.

A humor erősíti a tanulási motivációt, oldja a feszültséget, fejleszti a kreatív gondolkodást, közelebb hozza egymáshoz a diákokat, kulturális ismereteket hordoz – hogy csak néhány előnyét soroljam fel. Elég az hozzá, a humornak legalább akkora szerepe van a nyelvtanulásban, mint amekkora az életben. Csak a közhelyet tudom idézni: „Humor nélkül lehet élni, csak nem érdemes.”

Marek Kiczkowiak interviews Péter Medgyes

1. TEFL Equity Advocates: Thanks a lot for agreeing to be interviewed, Péter. We’d like to start off our discussion by talking about the problem of discriminatory job ads. It seems that the majority of EFL posts advertised are for NESTs (Native English Speaker Teachers) only. Many language schools prefer hiring NESTs (despite the fact that in the EU it is illegal to do so) because of the supposed ‘market demand’, i.e. students want to have classes with native speakers. Do you think this market demand is real? If so, what caused it in the first place? If not, why do so many schools continue to advertise for native speakers only?

Marek, you lead in with „many language schools”. The question is how many – the majority? Anyway, which countries are we talking about? Poland, Brazil, Sri Lanka? Mind you, I’m aware that in a lot of countries posts are advertised for native speakers only. „Non-NESTs need not apply,” they say. Continue reading Marek Kiczkowiak interviews Péter Medgyes

Vicky Loras: Interview with Professor Péter Medgyes

img027-400Vicky: Professor Medgyes, first of all I would like to thank you for this interview – I have admired your work since I was in university!

Professor Medgyes: Thank you very much, Vicky. But frankly I’d much prefer if you called me Peter. It’ s far more informal. My students call me Peter too.

Vicky: You started your career as a school teacher. How did you enter the field of education?

Continue reading Vicky Loras: Interview with Professor Péter Medgyes

NNEST blog June 2011

Interviewer: Shu-Chun Tseng

1. Could you tell us why and how you decided to become an educator?

(Ana Wu, ESL instructor at City College of San Francisco)

Dr. Medgyes: When I was a university student the last thing on my mind was to become a teacher. In my youth I didn’t like going to school and my dream was to become a literary critic. However, I was so exhilarated by the practicum experience in the last year of my university studies that I felt I was born to be a teacher. (Youngsters are full of self-confidence, you know.)

2. In your teaching journey, what are your own terms of being “an ideal teacher”? And, how do you achieve your own goals?

(Shu-Chun Tseng, PhD, Indiana State University)

Continue reading NNEST blog June 2011